Hódlesen a Hortobágy folyón

Az időpont nem mindegy, hiszen a hód nappal és éjjel alszik, este nem látni a víz barnás színébe szinte tökéletesen beleolvadó, hangtalanul úszó emlőst, ráadásul a szeles időben szinte egyáltalán nem mozog. Az augusztus végi, csendes kánikulai naplemente azonban tökéletesnek bizonyult, hiszen látni lehetett a XIX. században a prémjéért folytatott vadászat miatt kipusztult, majd az 1990-es évek elején sikeresen visszatelepített vízi rágcsálókat – olvasható a Haon beszámolójában.

Eggyé válunk a természettel

Miután szabadon lévő testfelületeinket alaposan bekentük szúnyogriasztóval, a Kilenclyukú hídtól elindultunk kis motorcsónakkal felfelé a folyón. Lefelé hiába is keresnénk hódot, ott a Hortobágy már a pusztában kanyarog, fa nincs, nem akad élelme a hódnak. Észak felé viszont ártéri erdő szegélyezi a 3-3,5 méter mély, mintegy 20 méter széles vízfolyást. Település, ember (néhány horgászt leszámítva) nincs, tehát ideális a helyszín ennek a mintegy 10-15 kilósra megnövő rágcsálónak. Az Epona magasságában lévő roggyant, forgalom elől elzárt hidat elhagyva összeszűkül a folyó, a fölé hajló faágak sűrűje alatt haladunk fölfelé. Itt-ott nemrégiben kidöntött fák már levéltelen gallyai fekszenek a vízre. Ez a hódok műve, hiszen rágcsálók, folyamatosan nő az első foguk, és ennek koptatására tökéletes a fa körberágása. A fákat pedig azért döntik ki, mégpedig mindig a víz felé, hogy hozzájussanak a fő táplálékukat jelentő levelekhez, rügyekhez. Egy még élő, de már leveleitől, kérgétől szinte teljesen megfosztott kecskefűzzel szemközt kötünk ki. És innentől kezdve nemhogy nem beszélünk, de nem is mozdulunk. Néhány perc alatt a Hortobágy folyó, az ártéri erdő, a táj részévé válunk. Szúnyogok hada döngicsél körbe bennünket, az erdő állatainak hangja egészen közelről hallatszik, a csónakunk együtt mozdul a vízzel, egy őzike pedig közvetlen közelünkben talál magának ivóhelyet.

A hatalmas hódvár

Jó félóra elteltével már kezd kényelmetlenné válni a mozdulatlanság, a Nap a horizont felé közelít, sötétednek az árnyékok, amikor a megrágott kecskefűz alól előbukkan egy kis hód. „Télen született, fiatal még. Előbb a kicsik jönnek, aztán a nagyobbak” – suttogja kísérőnk. Majd ahonnan jött, oda vissza is tér az állat. Itt több hódot már nem látunk, ezért vezetőnk úgy dönt, menjünk egy kicsit még feljebb, majd onnan csorogjunk le lassan a hódvárig. A távolban időnként megpillantunk egy-egy csendesen úszó hódot, de reménytelen a közelükbe jutni. Óvatos állatok. Visszafordulunk. Az előző kikötési helyünktől nem sokkal lentebb, a bedöntött fa lombja közül úszik elő egy termetes példány. Előbb keresztbe a folyó közepéig, majd lapos, pikkelyes farkával evezve vissza a fa felé. Felnéz, és lebukik a vízbe. „A természet részének tekint bennünket, nem csapott a farkával a vízre, azaz nem adott vészjelzést a többieknek mielőtt eltűnt a folyóban” – suttogja kísérőnk, aztán el is hallgat, mert közben újra felbukkant a hód. Kiúszott a víz közepére és ismét visszafordult, eltűnt a partról behajló növényzet alatt. Többet már nem láttunk, ellenben elcsordogáltunk a kisbusznyi, ágakból, fatörzsekből összerakott hódvár mellett. Ezekben szinte lehetetlen elérni a rágcsálókat, több kijárat is a víz alatt van. Ha valaki elkezdené bontani, a benne élő rágcsálók a folyóba menekülnek, ezért nincs is természetes ellenségük a Hortobágyon. A hód visszatelepítése az árterek ökoszisztémájának fenntartását segíti, illetve megidézi az egykori alföldi tájat. A Hortobágyon egyértelműen sikertörténet.

Már szürkületben érünk vissza a kikötőbe vezetőnkkel, Kiss Balázzsal. Még megcsodálhattuk a költözésre készülő többezres fecskecsapat éjszakai szálláskereső rítusát, ahogyan a nádas felett cikázva, egy-egy madár zuhanórepüléssel „beleesik” a nádrengetegbe. A Hortobágy folyó nekik is biztonságot nyújt.