Megkereshetik a mohácsi tömegsírokat

A több tízezer halottból csak kevés áldozat maradványa került elő eddig – írja a problémát körüljáró cikkében az origo.hu hírportál. A mohácsi csata a magyar történelem egyik legsúlyosabb katonai veresége, míg az oszmán históriában az egyik legnagyobb győzelemként tartják számon.

A magyar hadtörténelem egyik legfontosabb és sok részletében máig homályos csatáját mintegy másfélszáz éve kutatják. Noha számos korabeli történeti forrás áll rendelkezésre az ütközetről, de a túlélők beszámolói, a csatáról szóló jelentések és más dokumentumok ellenére, a számos értelmezés és félreértés miatt még ma is rengeteg a kérdőjel.

A csata pontos helyszínét illetően már több mint száz éve a parázs viták folynak. Nem bizonyos a két sereg táborának helyszíne sem, mint ahogy az sem világos, hogy hol állt a csatában központi szerepet játszó Földvár falu, ahol az ütközet kimenetele szempontjából sorsdöntő események zajlottak. A sok tízezer halottból is csak pár száz került elő.

Az első fontos, tudományos értékű tanulmányt ezekről a kérdésekről Kápolnai Pauer István hadtörténész publikálta még 1889-ben.

Újraértelmezik a régi forrásokat

A szigetvári Szulejmán-sírkápolna kutatásában már számos új, nemzetközi visszhangot kiváltó tudományos eredményt felmutató kutatócsoport geográfus és történész kutatói hároméves időtartamra 120 millió forint támogatást kaptak a mohácsi csata tudományos kérdéseinek interdiszciplináris kutatáson alapuló megválaszolására.

Hat nagy témakörben indultak az új módszereken alapuló kutatások:

Ezt meghaladóan a régészeti kutatások, az ütközet emlékezete a történetírásban, a művészetben, az irodalomban, a folklórban, a zenében és a néphagyományban, az úgynevezett második mohácsi csata (1687), valamint a mohácsi és a hasonló (közép-európai és balkáni) sorsdöntő csaták szerepe a nemzeti önértelmezésekben.

Hősiesen küzdöttek a magyarok

Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír 1526. augusztus 29-én a mohácsi síkon a magyar sereggel szemben kivívott diadalát az oszmán történelem egyik legnagyobb győzelmeként tartják számon. Jó, ha ilyen nagy jelentőségű csata még öt akad az Oszmán Birodalom több mint 600 éves történetében. A csatatéren legalább 100 ezer ember gyűlt össze, ami a középkori háborúk sorában szinte példátlan. Már a kortársak közül is sokan úgy tartották, hogy a világhódító iszlám hadainak, valamint a keresztény seregeknek az összecsapása megpecsételte a középkori Magyar Királyság sorsát.

Az I. Szulejmán szultán és Ibrahim nagyvezír irányítása alatt álló mintegy 60-80 ezer fős oszmán sereg augusztus 29-én ért a harcmezőre. A Jagelló-házból származó II. Lajos magyar és cseh király, valamint Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György gróf által vezetett magyar, cseh, horvát, lengyel és más közép-európai népek fiait felvonultató 25–27 ezer fős keresztény hadsereg pedig a nyomasztó túlerő ellenére megütközött az oszmánokkal. Bár a keresztény had bátran és hősiesen harcolt, mégis katasztrofális vereséget szenvedett.

A mohácsi csatavesztést követő másfél évtizedes belviszály az államhatalom széteséséhez, az oszmán hódítás pedig 1541-ben az ország három részre szakadásához vezetett.

Rögtön megkezdődött a máig tartó bűnbakkeresés

A kutatásvezetők, Fodor Pál és Pap Norbert úgy vélik, hogy a kortársak és a késői utókor alaptalanul tette felelőssé mindenért a Mohács előtti Magyarország vezetőit. Ahogy a korabeli történetírás teljes körű vizsgálata kimutatta, már rögtön a csata után megkezdődött a mai napig tartó bűnbakkeresés, amelynek elsősorban a Jagelló-uralkodók és Szapolyai János estek áldozatául.

Lejáratásukban nagy szerepet játszottak a trónra áhítozó Habsburgok, az ő szempontjaik szivárogtak át a későbbi magyar történetírásba is. A kutatócsoport eddigi vizsgálatai ezt a rendkívül torz képet minden elemében cáfolják, és rámutatnak, hogy az ország vezetői becsülettel teljesítették kötelességüket, és nem rajtuk múlott, hogy még „visegrádi együttműködéssel” sem tudták feltartóztatni a hatalmas oszmán-muszlim birodalom hadigépezetét.

VII. Kelemen pápa nyújtotta a legnagyobb támogatást II. Lajos királynak a török elleni védelem megszervezéséhez. A magyar király sógora, a nagy hatalmú V. Károly német-római császár és spanyol király viszont a kisujját sem mozdította rokonáért, annak kétségbesett segélykérései ellenére sem.

Esélyes a keresztény és a török tömegsírok megtalálása

Lassan ötszáz évvel a mohácsi csata után még mindig sok a nyitott politikai, demográfiai, gazdasági, hadtörténeti és emlékezeti kérdés. A közelmúltban felállt kutatócsoport ezeket szeretné tisztázni. Az egyik fontos célkitűzés, hogy a három évig tartó kutatási program során rekonstruálják a korabeli tájat, majd ez alapján meghatározzák a csatatér főbb helyszíneit is.

„Azon dolgozunk, hogy a Duna-mentén kialakult mocsárvilágban és az ármentes síkságon végzett vizsgálataink a csata fontos helyeihez, az elesettek tömegsírjainak az azonosításához is közelebb vigyenek bennünket”

– mondta Pap Norbert, a kutatócsoport pécsi vezetője, aki szerint a soknemzetiségű haderő sírjainak feltárása közelebb vihet minket egy egységesebb szemléletű Közép-Európa-tudat kialakításához is. Ezért nem csak tudományos misszióként tekint vállalásukra. „A tömegsírok több közép-európai nép, köztük a magyarok, csehek, lengyelek, horvátok, szerbek és németek katonáit rejtik, és természetesen oszmán harcosok maradványait is. E sírok meghatározása, megjelölése, a halottak emlékének ápolása erősítheti a közép-európai összetartozást, valamint a megbékélést is az egykori ellenségek között” – magyarázza a kutató.

Oszmán győzelmi emlékművet találtak

Az első jelentős tudományos eredményre csak ez év augusztusáig kellett várni. A csata helyszínén a 17. században fontos muszlim szakrális helyet, oszmán győzelmi emlékművet emeltek a törökök. Sikerült megállapítani a mohácsi síkság peremén a 17. században létesített és a 20. század elejéig emlékezetben tartott oszmán győzelmi emlékmű pontos helyét, jellegét és változási folyamatait. Ez a szakrális építmény (egy keleti stílusú pavilon, kioszk), amely Szulejmán szultánnak állított emléket, az eszék-budai hadiút mentén álló és a 20. század második felében megsemmisült úgynevezett Törökdombon állt. Az azonosítás, felfedezés izgalmas részleteiről a Történelmi Szemle is beszámolt.

„A korábbi kutatások több helyszínen is feltételezték ezt a »szultándombot«. Az írott források, régi térképek, ásatási dokumentációk és a néphagyomány megvizsgálása alapján sikerült egyértelműen meghatározni a helyet, amelynek alaposabb régészeti vizsgálata csak ezután következhet”

– mutatott rá Pap Norbert, aki hangsúlyozza, hogy a helynek a csata keresztény oldali emlékezetében is igen fontos szerepe volt. A korabeli szemtanúk beszámolóira épülő kutatás megállapította, hogy az itt emelt épületet 1687-ben keresztény kápolnának szentelték fel. „Úgy tűnik, hogy az 1760-as évekig ez a kápolna hordozta a visszafoglalás emlékezetét is. A mohácsi Törökdomb a két civilizáció közötti fizikai és lélektani összecsapás helyszíne is volt” – tette hozzá a kutató, kiemelve:

„Nem egyszerűen honvédelmet folytattak, hanem a keresztény világot és Európát is védték, így válik érthetővé a szimbólumok harca.”

Kutat is ástak a törökök a csata helyszínén

Az emlékműről és alapításának időpontjáról elsőként Ibrahim Pecsevi, a pécsi születésű és a helyszínt jól ismerő török történetíró ad tájékoztatást az 1640-es években írt krónikájában – áll a Történelmi Szemlében megjelent cikkben. Az általa Szultán- vagy Császárdombnak (Hünkar tepesi) nevezett magaslatról a csata történetének elbeszélése közben emlékezik meg, és arról is beszámol, hogy a győzelem emlékére utóbb kioszkot építettek rajta, mellette pedig kutat ástak:

„Amint az iszlám boldogságos padisahja a mohácsi síkon álló, Szultándomb néven ismert magas dombhoz ért, lováról leszállt, a dombtetőre ment és egy trónszékre ült. Én, csekély értelmű szegény, az ezredik évet megelőzően ifjúi hévvel és héjavadászat ürügyén bejártam azt a vidéket, és a magasságos Isten a megmondhatója, kétszer vagy háromszor is felmásztam arra a dombra, mert azt gondoltam, hogy szerencsét hoz, hisz arról a helyről egy hitharcos padisah fohászkodott az éghez. Vagyis igen magas volt, és fáradságos volt megmászni. Mostanában, amikor a megboldogult zászlótartó, Hasszán pasa volt a budai beglerbég, a dombtetőre fából egyszerű pavilonfélét készíttetett, mellette pedig kutat ásatott. A környező mezőből csak alig emelkedik ki; ebből is világosan megtapasztalhattuk, hogy ami biztos: az idő múlásával a világ sem állandó.”

Súlyos veszteségeket okozott a mohácsi vész

Az utókor ítélete szerint a csata jelentősen átalakította Közép-Európa történetét. A király halálával polgárháború tört ki és eluralkodott a káosz. A mohácsi csata azonban nem csupán súlyos anyagi és emberi veszteségeket okozott a közép-európai keresztény államoknak, hanem kitörölhetetlenül rányomta bélyegét a magyar nemzeti identitásra is.

A vizsgálatok hadtörténeti horizontja a terület visszafoglalásáig tart. Ezért foglalkoznak a kutatók a revánssal is. A kutatás egyik területe a második mohácsi csatáról (más néven harsányhegyi vagy szársomlyó-hegyi csatáról) szól.

1687. augusztus 12-én a keresztény koalíciós erők a törökök által csak a „szerencse mezejeként„ emlegetett egykori mohácsi csatatér közelében, megsemmisítő vereséget mértek Szári Szulejmán nagyvezír oszmán hadaira, és végleg kiverték a törököket a Dél-Dunántúl területéről.

Borítókép: II. Lajos tetmének feltalálása, Székely Bertalan festménye

Forrás: Wikipedia