A vadon érintése: néha a természet szépsége kifejezetten veszélyes az emberre

Mészáros B. Endre

Jön a tavasz és a téli ínséges napokat követően az erdei állatok nekiindulnak a közeli házakhoz eleséget keresni. S van abban valami szívmelengető, ahogy a vaddisznókoca csíkos süldőivel együtt vonul. Tapasztalat alapján mondom, mert kétszer is láttam hasonlót. Egyszer Püspökszentlászlón a turistaösvényen haladva lettem figyelmes arra, hogy a jól belátható völgy másik oldalán egy vaddisznócsalád megy a lenti patakhoz inni. Hát kevés szebb látvány van ennél a természetben. Egy másik alkalommal erdőszéli házunk kertjébe érkezett egy éhes koca kicsinyeivel és a lehullott cseresznyét eszegették hajnalban. A kutyánk szinte megőrült, úgy ugatott, de szerencsére nem tudta az elkerített részét elhagyni. 

Hogy miért szerencse? Mert azt nem árt tudni, a vaddisznó ok nélkül nem támad. Például sokkal jobban fél az embertől, mint az ember tőle. Kicsinyeit védve viszont előtör belőle az anyai agresszió. A kutyák pedig zsigerből megtámadják, és azt már vadász ismerősömtől tudom, hogy ilyenkor többnyire nem négylábú kedvencünk kerül ki győztesen a küzdelemből. 
Szóval a vaddisznócsaládot tisztes távolból meg lehet csodálni, de magára maradt süldőt simogatni, odacsalogatni magunkhoz nem szerencsés, mert egészen biztos, hogy ott van valahol a mamája is. A vaddisznók tehát élik az életüket, most például kifejezetten keresik a mindennapi betevőt, s gyönyörködni szabad a természet e tüneményében, de beavatkozni az életükben kimondottan veszélyes.