A szent és a profán

Ebből a szemszögből akár úgy tűnhet, először átalakult, majd elértéktelenedett az ünnep (és ha a mai kenyerek minőségét vagy az állam morális és anyagi helyzetét nézzük, még csak nem is csodálkozunk ezen). De a kitüntetések átadása, a zászlófelvonás vagy a magasröptű beszédek csak kevesekben tudatosítják, hogy ez a nap más, mint a többi, és hogy annak az államnak a megalapítását ünnepli, amelyben élünk. Mert ha őszinték akarunk lenni, az állampolgári jogok gyakorlása nálunk a négyévenkénti szavazásokban merül ki, és inkább csak a kötelességeket érezzük, mint a lehetőségeket, így az államiság megünneplése sem olyan magasztos, mint amennyire lehetne.

De ez nem jelenti azt, hogy az ünnep végképp elveszítette szent mivoltát, legfeljebb másképp szent. Szent lehet akár azért, mert a munkaszüneti napon végre megszűnik a napi robot, a szürke monotonitás, helyébe egy nyugodt, ajándékba kapott szabad nap lép. Egy nap, amikor időt áldozhatunk a családra, a közös ebédekre, kirándulásokra, vagy egy rég elkezdett könyv befejezésére, egy beszélgetésre vagy egy délutáni alvásra.

Ha egy napot olyan tevékenységekkel tölthet el az ember, amelyeket szeret, ha időt szentelhet dolgokra, amelyek számára fontosak, nem hiszem, hogy az ünnep megszentségtelenítéséről volna szó. Sokkal inkább arról, hogy a családok nem azzal tisztelik meg a magyar államot, hogy kimennek a hivatalos megemlékezésekre, hanem azzal, hogy benne élnek; és nem csak egy napig.