Nem viselnek köpenyt és álarcot, mégis büszkék vagyunk rájuk

Életem során nem valami sok képregényt olvastam. Persze kiskoromban szerettem a Garfieldot, de azt is leginkább a szüleim, nagyszüleim napilapjaiból olvasgattam. Nekem ennyi elég is volt belőle. Volt több osztálytársam, aki teljesen oda volt értük, náluk láttam sok japán mangát. Furcsának tartottam őket, a hátulról előre, jobbról balra való olvasásukat. De kidolgozásuk, részletgazdagságuk okán megértettem, hogy mit szeretnek benne annyira.

Hazánkban vagy Európában a képregényeknek nincs akkora kultusza mint Ázsiában vagy mondjuk Amerikában. Ezért is jók a Képregényszürethez hasonló alkalmak, amikor a rajongók egymásra találhatnak. Olvastam, hogy a magyar szuperhősökről is szó esett a rendezvényen. Ez elgondolkodtatott. Vajon kik lehetnének magyar szuperhősök? Ki érdemelné meg azt, hogy életéről, tetteiről képregényt készítsenek? Be is ugrott gyorsan három név, az utóbbi idők legtöbbet elért magyarjai. Persze ez a lista azért igencsak relatív.

Szoboszlai Dominik, az elmúlt évtizedek legkiemelkedőbb magyar focistája, és a közelmúltban Nobel-díjat kapott Karikó Katalin kutatóbiológus. S az én listámra felkerül még Azahriah is, aki kapcsán hosszasan lehetne vitatkozni, hogy jó-e az a zene amit csinál, de hogy magyarok tízezreit mozgatja meg az elvitathatatlan. Ők hárman tehát, ha nem is viselnek köpenyt és álarcot, annyi biztos, mindhármukra büszkék lehetünk.