Pénz, amire keresztet vethetünk

ŐSZINTÉN SZÓLVA nem értem, miképpen fordulhatott elő, hogy – a vád szerint – éveken át mehetett a trükközés az egyházmegyénél az állami támogatásokkal (is). Ha egy önkormányzat vagy vállalkozó nem számol el pontosan, határidőre a neki juttatott pénzekkel, másnap már csenget náluk a hatóság. Érthetetlen, hogy az egyházmegye esetében nem tűnt fel senkinek sem például az, hogy nem létező plébániák sosem volt plébánosai vesznek fel minden évben bérpótlékot, sem az, hogy ál-alkalmazottak is kapnak munkáltatói kölcsönt. Az meg már egyenesen vicces: ki sem derült, hogy az illetők visszafizették-e a hitelt, sem pedig az, mi lett azzal a kétszáz millióval, ami ugyan a könyvelésben szerepelt, de a kasszában hiába keresték rovancsoláskor. Előtte vajon nem hiányzott senkinek?

HA CSAK némi apróról lenne szó, akkor se lehetne szó nélkül hagyni, de ha összeadjuk a vádiratban szereplő tételeket, akkor a kár meghaladja a hétszázmillió forintot. Mindez egyszerűen elképesztő. Ha bebizonyosodik, hogy minden úgy történt, ahogy az a vádakban szerepel, akkor a püspökség, ahol az üzelmek zajlottak, valójában a bűn melegágya volt. És ebből a szempontból sok minden akkor sem változna, ha kiderülne, nincs bűnös, nincs felelős.

A lába kelt összegekre – hogy stílszerűek legyünk –, így is, úgy is keresztet lehet vetni, mert arra aligha van esély, hogy a kár megtérüljön, arra meg még kevesebb, hogy megtalálják a százmilliókat mondjuk egy bőröndbe rejtve a püspöki palotában. Bár ki tudja – ha eddig nem is keresték?