Nem kellünk már senkinek

Azért az beszédes, hogy a kutyának sem kellenek az Elcoteq pécsi csarnokai – a Flextronics inkább Budapestre pattintaná az itteni munkásokat, a reménybeli francia befektető meg Észtországot választotta. Pedig hát nagy baj nem lehet azokkal a csarnokokkal: tudomásunk szerint nem indián temető fölé épültek, és néhány mázsa radioaktív hulladékot sem pakoltak beléjük az alapozáskor. És mégsem, mégsem.

Nem kell persze nagyon sokat gondolkodni azon, hogy mi ennek az oka. Az ok ugyanis ott van az ablakunk alatt, az ajtónk előtt. Az ok Pécs, meg Baranya. Úgy általában is, de most főleg. Mert már évek óta nem történik itt semmi sem. Elvagyunk, végül is, nem haltunk még éhen – de nagy jövőt nem tervezünk. Élünk, egyik napról a másikra. Vegetálunk. Terveink nincsenek, vagy ha vannak, akkor azokban még véletlenül sem szerepel sem Pécs, sem Baranya.

És ha mi így látjuk ezt, akkor hogyan máshogyan látná egy befektető, akit még csak a szíve sem köt ide, akit csak a ráció vezérel?

Könnyen lehet, a végén úgy járunk, hogy az Elcoteq-komplexum lesz az új Magasház – egy történelmi kor szomorú, mozdíthatatlan mementója. Elautózunk majd arrafelé, nézünk ki az ablakon, és arra gondolunk, hogy milyen jó volt egykoron, hétezer ember dolgozott itt, kezdett hajnalban, mongol hegesztőmunkást idéző szemmel, végzett késő délután, halálosan fáradtan – de legalább volt valami, munka, fizetés, húsleves, rántott hús a vasárnapi asztalon.

Akkor még minden más volt. Akkor még kellettünk valakiknek.