Fehér és fekete

Egy érzelmi alapon hozott ítéletet már nehezen másítunk meg – holott ez is tanulható. Bűnügyi hírt hozok példaként erre, amelyet mostanság sokan ismerhetnek. Történt ugyanis, hogy Laár Andrásnak, a KFT együttes frontemberének ellopták az erősítőjét, és az egy mentős srácnál bukkant fel, aki Laárhoz fordult, tisztázandó, mi is legyen. A sztori utóélete tanítani való.

A hírt úgy ismertük meg, hogy a srác a neten elpanaszolta: rendőri brutalitás áldozata lett. Pedig ő csak segíteni akart, amikor Laárt kereste, aki viszont rendőröket hozott rá, mígnem aztán bilincsben vitték el. És ez már csak ilyen:

aki először szólal meg, az látszólag mindent visz.

Így minden összevág a sommás ítélethez: a mentősök fehér ruhája, mint az ártatlanság jelképe, ezzel szemben az erélyes rendőri fellépés, mint az állam erőszakmonopóliuma.

El is indult a kommentháború, ami Laárt is kikezdte. Ő pedig, késve bár, de elmondta a maga verzióját. Hogy az erősítőt nem visszaadni, hanem gyanús módon eladni akarta neki a srác. S hogy a civil ruhás nyomozó csak ekkor lendült akcióba.

Így aztán most hüledezhet az egyszeri kommentelő. Mert rugalmasságot kellene tanúsítania. Elfogadva, hogy nem az már a fehér, s nem az a fekete. S hogy a rendőrség esetleg mégis jól tette a dolgát.

Persze nem tudni, mi az igazság, a nyomozás még folyik. De ez így is kerek. Arról szól, hogy minden ítéletet újra lehet gondolni. Nyitottan, s nem felszínesen. Acsarkodástól mentesen – ahogy Laár András is kérte.