Népszokások jönnek, mennek - írja olvasónk

Falusi lakodalmak nem bonyolódhattak le vőfély közreműködése nélkül. Aki versbe foglalva mondta el a házasulandó párok egymástól elvárt igényeit. Városokban ez, és a több száz fős lakodalmak tartása nem tudott igazán teret hódítani, mert az ismeretségi körök nem voltak olyan kiterjedtek, mint a falusi kis közösségekben. Nem csak a vőfélyek szerepének volt nagy hagyománya, a temetéseken a felkért siratóasszonyoknak is. A siratóasszony elmondta azokat az eseményeket a hozzátartozó helyett, amelyek az elhunyt utolsó megnyilvánulásai voltak. „Megfejte a tehenet, de szegény már nem ihatott a tejből” – ehhez hasonló mondatok előzték meg a halott sírba eresztését.

A lánykérésnek is megvolt a hagyománya. Emlékezetes volt számomra, amikor a leendő kiválasztottamhoz a közeli község plébánosa érkezett a faluban éppen akkor állást kapott tanítóval, azzal a szándékkal, hogy a leányzó kezét megkérjék. Elmondták, hogy a tanítói állás milyen kedvező körülményekkel jár: évről évre növekvő fizetés, szolgálati lakás. Mindez annyira megtetszett a szülőknek, hogy minden olyan alkoholtartalmú italt előhoztak, amivel csak rendelkeztek. A plébános úr tudta, hogy a „vőfélynek” józannak kell maradnia, a vőlegényjelölt viszont jól a pohár fenekére nézett. Úgyhogy amikor a leendő „ara” megérkezett, a plébános és a tanító jövetelének célját utóbbi „magyar hangja”, az anyósjelölt ismertette a lányával. Az alacsony, hízásra hajlamos fiatalember nem tudta igazán megnyerni a leányzó tetszését. Közölte a vőlegényjelölttel, hogy neki már van választottja, és egyelőre nem kíván férjhez menni.

Név és cím a szerkesztőségben