A színművészsors kezdete

– Az országban pár éve már két Színművészeti Egyetem működik, Budapest mellett Kaposváron is ötéves lett a képzés. Babarczi László a tanszékvezető, rajta kívül én rendelkezem DLA címmel, de a tanári kar is húzós, Mohácsi János, Znamenák István, Réthly Attila, Kelemen József a kollégáim. A szakmán belül a színművészeti egyetemeknek óriási a súlya, jelzi ezt, hogy egy most induló ösztöndíj kizárólag a fővárosi és a kaposvári végzősök számára érhető el, és havonta nettó 50 ezer forintos támogatást jelent egy éven át, ha az illető kőszínházhoz szerződik.

– Akkor tehát többet ér ez a képzés, mint a színitanodák diplomája?
– Nem vagyok elitista, azt gondolom, nem kell diploma a színészi minőséghez. Ennek ellenére az a tapasztalatom, hogy az erősebben képzett pályakezdőkből nagyobb eséllyel lesz jelentős, meghatározó, vagy legalábbis létező színművész.

– Igazgatóként hogy válogat a Pécsi Nemzetiben kopogtató fiatalok közül?
– Kényelmi helyzetben vagyok, mert a kaposváriakat tanítom, a pesti diákokat is jórészt ismerem, így elsősorban közülük választok.

–Mit kínál ez a szakma a kezdőknek?
– Nettó 70 ezret, és némi lakás- és albérleti hozzájárulást. Mégsem a kezdőfizetéssel van baj, hiszen az összeg az országban mindenütt ugyanennyi, hanem a munkalehetőséggel. Vidéken a színész kizárólag a színházból tud megélni, itt nincs tévés beugrás, se szinkronstúdió vagy filmgyár.

– Elkötelezettek a pálya iránt a jelentkezők?
– Szerintem a legtöbb fiatal nem azt látja, ami a valóság. Stohl Buci a kereskedelmi tévés székében ül szmokingban, három-négy szép lánnyal társalog. Ambicionálhatja őket a helyzet, de ez nem színészet. Az egyetem viszont megtanítja, hogy mi a műhely, mi a színházi elemzés, mi a társulat.

– Mennyire feltétel a sokoldalúság? –
Annál többet ér valaki, minél több dologhoz konyít. Egy vidéki színházban azért jó kezdeni, mert ott végigpróbálható minden műfaj, mindenféle karakter, klasszikus és kortárs értelmezésben egyaránt. Aranybánya ez egy fiatalnak, itt biztos, hogy nem skatulyáznak be senkit.

– Ha megvan a szerződés, akkor nyugdíjig semmi félnivalója a színésznek?
– Mindenkivel évről évre új szerződést kötünk, kezdőkkel és a befutottakkal egyaránt, vagyis évad végén mindkét fél bármikor kijelentheti, hogy mostantól vége. Ez a színésznek jelent nagyobb bizonytalanságot, mert az átjárhatóság Pestre, más társulatokhoz egyre kisebb, hiszen telítettebb a pálya. Olyan nagy a túltermelés, hogy idén például a budapesti színművészetin nem is indul prózai szak. Mindemellett a tehetség színművészeti egyetem nélkül is érvényesülhet, például Szél Horváth Lajos és Köles Ferenc pécsi pályafutása erre a minta.

– Nehezebb vagy könnyebb most színésznek lenni, mint harminc évvel ezelőtt.
– Nincs sok különbség. Amikor 1981-ben végeztem, hatvanan kerültünk ki az iskolapadból, s mind elhelyezkedtünk. Aztán a hétköznapok versenye a társaság felét kiszűrte a pályáról. Inkább az a baj, hogy a színház elvesztette a korábbi rangját. A tévés sztárok országa lettünk, holott az ország méreténél fogva nem is igen lehetne sztárokról beszélni. Olyan ez, mint Angliában a Szabók utcája. Az első cégéren az áll: Anglia legjobb szabója. A másodikon Európa legjobbja. Arrébb: a Világ legjobb szabója. Aki aztán az utca végén boltot nyit, az azt írja ki: Az utca legjobb szabója. Akkor most ki a legjobb?