2015.10.11. 11:03
László gyermekeinek már idegen lesz Magyarország
Maximum három év – így vágott neki a külföldi életnek Károly László a családjával. Ehhez képest immár hét éve vannak Németországban. Az élményekről, a beilleszkedésről is beszélt lapunknak.
– Mikor kezdődött a kinti életük?
– Hét éve, 2008 őszén a feleségem elnyerte az Európai Unió két évre szóló Marie Curie-ösztöndíját. A külföldi tapasztalatszerzés és kapcsolatépítés hozzátartozik az akadémiai létformához, de az elindulásunk okai között ott szerepeltek a piszkos anyagiakat is, hiszen a nagy presztízsű külföldi ösztöndíjak a többszörösét kínálják a magyarországi egyetemi, akadémiai béreknek. Két kisfiú édesapjaként ez is sokat nyomott akkor a latban.
– Ön is könnyen szerzett munkát?
– Komoly fejtörést okozott, hogy találjunk egy olyan várost, ahol mindkettőnk számára mutatkozik valamiféle lehetőség. Feleségem kémikusként bárhova pályázhatott volna, az én lehetőseim viszont behatároltak voltak: nyelvész-turkológusként csak Németország kínálkozott. A kutatási területem a török nyelvek története, rovásírásos és arab betűs nyelvemlékek feldolgozása. Szerencsére hamar rátaláltuk az optimális helyre: feleségem a Frankfurt am Main-i Goethe Egyetem biokémiai kutatócsoportjában kezdte meg ösztöndíját, én pedig 2009-ben kezdtem meg Humboldt-ösztöndíjamat a mainzi egyetem orientalisztikai intézetében.
– Azaz immár hat éve. Ez azt sugallja, hogy megtalálta a számítását.
– Pedig nem így indult. Az akadémiai életforma természetes részeként kezeltük a kiutazást, s ha bárki kérdezte, határozott volt a válaszunk: „Két és fél, maximum három év, és itthon leszünk!” Az élet aztán egészen más sorsot osztott ki számunkra. Feleségem még mindig ugyanabban a kutatócsoportban dolgozik, én pedig 2011 májusában elnyertem a mainzi egyetemen egy hat évre szóló turkológusi állást. Ezzel vált biztossá, hogy hosszabb időre maradunk. Ráadásul 2012 őszén született meg Ági lányunk, aki már „tősgyökeres németnek” számít.
– S a többi gyermek? Ők hogyan élték meg a váltást?
– Szerencsésen alakult az életük. Péter, a nagyobbik fiúnk itt kezdte az általános iskolát. A mindössze 3-4 hónapig tartó némaság után hamar beilleszkedett a helyi közösségbe, s ma már senki sem mondja meg róla, hogy nem német. Barnabás akkor még csak négyéves volt. Egy nemzetközi óvodában, török, arab, lengyel és egyéb nyelvű apróságok között kezdett el megismerkedni a német nyelvvel. Én, 1974-es születésűként, az átkosban éltem le a gyermekkoromat. Az elmúlt hat esztendő adta meg annak a lehetőségét, hogy közvetlenül megtapasztaljam, milyen egy másik világ. Szomorú látni a Magyarország és Nyugat-Európa között tátongó szakadékot, amelynek folyamatos mélyüléséről az otthoniak rendszeresen számot adnak. „Maradjatok kint, amíg csak tudtok. Itt már lassan levegőt sem kap az ember!” – halljuk egyre gyakrabban.
– Ezek után adja magát a kérdés: meddig maradnak?
– Két év múlva jár le a kinevezésem, de addig még sok víz lefolyik a Majnán. Egyébként meg mobilisak lettünk: oda megyünk, ahol van mit a tejbe aprítani. Hazatérni viszont egyre nehezebb lesz, mert a gyerekek itt nőnek fel, itt járnak iskolába, itt szereznek barátokat. A nagyobbik fiam négy év múlva lesz 18 éves, akkor pedig már nagyon nehéz lesz arról meggyőzni, hogy fordítson hátat mindennek, és jöjjön velünk haza, egy számára majdnem teljesen idegen világba.
– Hiányzik azért Magyarország?
– Honvágyat sosem éreztem, de van néhány dolog, ami hiányzik. Régebben sokat jártam színházba. Itt ezt csak ritkán teszem meg: nem ugyanaz érteni vagy érezni valamit. A magyar irodalom és kultúra termékeihez is csak korlátozottan jutunk hozzá. No meg nyilván a baráti beszélgetések, azok is hiányoznak, de nagyon!
Nagy szervezés kell egy hazaúthoz
A külföldi élet egyik kulcskérdése a kapcsolat az otthon maradottakkal – ráadásul Károly László családjának egy-egy hazaút komoly logisztikai kihívás.
– Évi egy-két alkalommal jövök családostul haza. Ez mindig nagy szervezést igényel, mert a feleségem szülei Szegeden élnek, így a fél országot be kell járnunk ahhoz, hogy mindenkihez eljussunk. Legutóbb Szegeden kezdtük a sort, onnan Budapestre vezetett az út két látogatás miatt, végül pedig Pécsen töltöttünk el pár napot. Az első években még viszonylag zökkenőmentesen zajlottak ezek az utak, de több külföldön eltöltött év után már komoly mérlegelés tárgyát képezi minden egyes ilyen látogatás. A szűkre szabott lehetőségek miatt vagy nyaralni megy az ember, vagy rokonlátogatóba – és néha bizony az előbbire esik a választás. Azért persze másként is tartjuk a kapcsolatot: a rokonsággal Skype-on beszélünk, a legjobb barátokkal pedig a Facebookon keresztül levelezek. Az internet persze nem pótolja a beszélgetéseket, a könnyed kocsmai sörözéseket. Mindig nagy élmény, ha néhanapján le tudok ülni régi barátokkal, ismerősökkel egy könnyed beszélgetésre – olyanokkal, akikkel egy helyen szocializálódtam, akikkel fél szavakból is megértjük egymást.