Borisz Jaksov már több mint húsz éve él Pécsett

– Mikor indult a pécsi kaland?
– Hát, nem tegnap: 1992 szeptemberében kerültem Pécsre. Abban az évben Domján Mária és Rónay Márta balettcsoportját kísértem zongorán a DoZsóban. A következő évben kezdtem el a Pécsi Nemzeti Színházban dolgozni, majd a Művészeti Szakközépiskolában is munkába álltam, mindkét helyen balett­korrepetitorként. Én ezt az élet nagy ajándékaként éltem meg, ráadásul egy évvel később jött utánam a családom, úgyhogy akkor már ebből a szempontból is rendben voltam.

– Beszélt valamennyit magyarul akkor, amikor megérkezett?
– Maximum néhány szót. Jó napot, viszontlátásra, köszönöm – ilyesmiket. A munkám miatt nem is kellett volna tanulnom, hiszen a zene nyelve az olasz, a baletté a francia – de hát tudtam, hogy ha igazán jól akarom érezni magam Pécsett, akkor meg kell tanulnom magyarul. Úgyhogy tanultam és tanulok, azóta is. Most már azért jól elboldogulok, igyekszem is minden helyzetben magyarul megszólalni. Az akcentusomat ugyanakkor nem tudtam levetkőzni, akinek van erre füle, azonnal meghallja, hogy orosz vagyok.

– Ha már itt tartunk: volt, hogy valaki meghallotta az orosz akcentust, s ez aztán valami feszültséget eredményezett? Másként fogalmazva: voltak problémák az oroszsága miatt?
– Nem volt ilyen. Értem, és tudom, hogy van az oroszokkal szemben egyfajta előítélet, nyilván a történelmi események miatt – de ebből a hétköznapok szintjén semmit nem tapasztalok meg. A barátaim persze szoktak viccelődni, de azok tényleg viccek, pontosan a sztereotípiákra játszanak rá.

– Egyet elsütnénk mi is: mi a helyzet a teával és a borscs­csal?
– Utóbbit gyakran készítek, de azért nem mindennap, de tea, az mindig kell, hogy legyen. Szamovárom nincsen, a friss teákat szeretem, de magához a teázáshoz ragaszkodom. Szerintem szamovár nélkül is lehet orosz valaki.

– S milyenek a pécsiek? Építenek a sztereotípiákra?
– A pécsiek nyitottak, elfogadóak, sőt, inkább szimpatizálnak az orosz kultúrával, s nem elutasítják azt. A kultúránk tényleg nagyon erős, és hatalmas, rengeteg jó orosz regény, zene, film született, amelyet a magyarok is kedvelnek. Sőt, mondok egy érdekeset: a magyarokat jobban érdekli az orosz kultúra, mint az itt élő oroszokat.

– Mire gondol konkrétan?
– Arra, hogy az itt élő oroszok tényleg elsősorban beilleszkedni szeretnének, s sokszor úgy gondolják, hogy ennek az az ára, hogy a saját hagyományaikat kicsit zárójelbe teszik. Pedig ez szerintem nem jó – a Pécsi Magyar­–Orosz Társaság, amelynek elnöke vagyok, ezért is alakult.

– Egy kérdés erejéig kanyarodjunk vissza az ideérkezésére! Milyen volt akkoriban Pécs?
– Olyan, mint most: békés, nyugodt, csendes, és mindenek- felett hangulatos. Én Oroszországban Voronyezsben éltem, ez egy közepes város, egymillió lakossal, Moszkva mellett, dél­keletre, 500 kilométerre...

– Mondjuk ebben a mondatban azért elég szépen benne van az orosz perspektíva: közepes város, egymillió lakossal, Moszkva mellett, 500 kilométerre...
– Igen, hát nálunk azért mások a méretek. De ennek ellenére, vagy éppen ezért, én nagyon gyorsan otthonra leltem Pécsett. Voronyezsben gyönyörű az óváros, s én szeretem a régi épületeket, a történelmi hangulatot. Ezt éreztem itt is meg, ez fogott meg az első pillanatban. Én már akkor tudtam, hogy jó lesz nekem itt. Nagyon jó lesz.

A Magyar­-Orosz Társaságot is vezeti

Borisz Jaksov neve valószínűleg azért sokaknak ismerős lehet. Részint, ahogy cikkünkből is kiderül, több helyen is dolgozik párhuzamosan, részint játszott különféle ismert és kevésbé ismert zenekarban, zongorázott többek között az Áfiumban (itt 1998­-ban Guiness-­rekordot állított fel azzal, hogy ötven órát muzsikált megállás nélkül). Néhány éve az eddig is tetemes „repertoár” egy új pozícióval bővült: ő a Pécsi Magyar­–Orosz Társaság elnöke.

– A társaság 1998­-ban alakult, én is ott voltam az indulásnál – tudtuk meg Borisz Jaksovtól. – A célunk az volt, hogy összehozzuk az itt élő oroszokat, ám azért tágítottuk a kört: vannak fehérorosz, ukrán, örmény tagjaink is. Viszonylagos rendszerességgel szervezünk programokat, így például zenei esteket, fotókiállítást, felolvasóestet. Szerencsére általában sokan el is jönnek ezekre, szóval úgy fest, az orosz kultúra érdekli az itt élőket. Igyekszünk megszólítani az itt élő oroszokat is, mert jó lenne, ha sokan csatlakoznának a társasághoz. Most ez a legfőbb célkitűzésünk: minél több fiatalt megtalálni és megszólítani.