Kenyéren és vízen élt a híres szívsebész, Papp Lajos

„Négyszázhúsz kilométer gyalogszerrel a Bizalom és a Szeretet útján” címmel tartott előadást pénteken a Dómmúzeumban dr. Papp Lajos, aki az ösvény avatásaként negyedmagával végigjárta a Magyar Zarándokutat. A szívsebész professzor kérdéseinkre elmondta, hogy csupán lelkileg készült fel az útra, s csak később döbbent rá arra, hogy a gyakorló zarándokoktól praktikus tanácsokat is begyűjthetett volna.

– A családom tudta, hogy meg fogom csinálni, hogy nem adom föl, ezért aztán volt miért aggódniuk. Nem könnyű a napi huszonöt–harminc kilométert megtenni. Hegyvidéken, például a Mecseken ez felért negyven kilométerrel, de embert próbáló volt aszfalton, betonon is – mondta a professzor.

– Mi vezette döntésében, amikor elhatározta, hogy végigmegy az úton?

– Maga az út a kihívás. Nem a Teremtőt kerestem, hiszen azt már régen megtaláltam. Két célom volt. Az egyik, hogy megköszönjem a Teremtőnek az életemet és a családomat, másrészt egy kéréssel fordultam hozzá, jelesül, hogy adjon olyan vezetőket ennek az országnak, akik ki tudják vezetni a bajból.

– A lelki útravaló tehát megvolt, de milyen hibákat követhet el az, aki Esztergomból Máriagyűdig akar gyalogolni. Talán nem edzett az útra?
 
– Való igaz, hogy csak lelkileg készültem fel, s elkövettem azt a hibát, hogy senkitől sem kérdeztem meg, mik azok a legszükségesebb holmik, amiket be kéne tenni a hátizsákba, s mi az, ami felesleges. Nos, én bepakoltam. Húszkilós hátizsákom volt a magam kilencvennégy kilójához, ami egy felkészített katona menetfelszerelése.

– Mi lett a pakk sorsa?

– A gyakorlott társaim azt mondták, hogy az ember a testsúlya tíz százalékánál nagyobb súlyt ne cipeljen. Ezért aztán út közben, ahol tehettem, megszabadultam a feleslegtől, hogy könnyítsek rajta, de így is véres, feltört lábbal, sajgó derékkal küzdöttem végig. De mindig volt erőm felpakolni, indulni, túllenni a fizikai kimerültségen.

– Az utolsó két napon már nem is evett.

– A néhai zarándokok egy része az utat kenyéren és vízen teljesítette, s már az elején eldöntöttem, hogy napi 15–20 deka kenyéren és vízen fogok élni.

– Most már a tapasztalatokat leszűrve jöhet a nagy megmérettetés, esetleg a spanyolországi El Camino?

– Erre sohasem gondoltam, és nem gondolok ezután sem, bár  az ismereteim szerint évente nyolcezer magyar vállalja fel a közel nyolcszázezer zarándok között. Engem a magyar zarándokút hívott, s amikor hallottam róla – nincsenek véletlenek –, azonnal tudtam, hogy végig kell mennem. De hadd jegyezzem meg, hogy az El Caminót sok kiváló sportember, egykori olimpikon próbálta meg, de félúton feladták, miközben idős, nyolcvanéves, beteg emberek bírták végig...