Elhunyt Zsolt Tamás, a PMSC és a Mohács egykori labdarúgója

A tehetség szikrája ott bujkálhatott Zsolt Tamásban, amikor 15 évesen az édesapja elvitte a Pécsi Bányászba. Manapság ilyen későn egyesek már abbahagyják a szervezett futballt. Az edzői mégis láttak benne némi fantáziát, előbb-utóbb helyet is követelt magának a felnőttek között. Később, a PEAC érintésével került a Pécsi MSC-be, de ott sok lehetőség nem jutott neki.

– Egyrészt nappali egyetemre jártam, így csupán napi egy edzésen vettem részt - emlékezett vissza az évtizedekkel korábbi eseményekre Zsolt Tamás. - Másrészt, a Lutz Jakab, id. Dárdai Pál, Lőrincz Sándor középpályás sorba képtelen voltam bekerülni. Két év alatt egy-egy bajnoki meccs jutott nekem az első, illetve a második vonalban. El akartam igazolni, de egy darabig ragaszkodtak hozzám.

– Merrefelé kacsintgatott?
– Keresett a Komló, de oda nem engedtek el. A Mohács újonc volt 1979-ben a második osztályban, hozzájuk mehettem. Életem legjobb döntése volt, amikor a Duna partján folytattam a játékot.

– Mégsem volt teljesen felhőtlen a dolog?
– A nézők között ment a sustorgás, hogy az „idegenek" a helyi játékosok elől veszik el a lehetőséget. Ez az egy téma volt zavaró, de kivívtam a helyemet, talán ment is a játék. Két szezonon keresztül alapembernek számítottam, mégsem jött a folytatás.

– Valaki „megfúrta"?
– Rosszabb történt! Már 27 éves voltam, végzett jogász, azt hittem, megúszom a honvédséget. Nem így történt, be kellett vonulnom a Kaposvári Táncsicsba, nem létezett mese. Jött az NB III, annak minden nyűgével.

– Meg egy világot átívelő nagy utazással.
– Bekerültem a Néphadsereg Válogatottjába. Meghívtak minket a baráti hadseregek nagy tornájára, a Koreai Népi Demokratikus Köztárságba. Három hétig szinte rabként éltünk Phenjanban, a fővárosában. Minden lépésünket figyelték, felügyelet nélkül egy lépést sem tehettünk. De legalább programokat szerveztek nekünk, amikben nem akadt sok köszönet.

– Túl részletes volt a helyi nemzeti múzeum összes terme?
– Más irányba tereltek minket. Egyebek mellett elvitték a küldöttséget az operaházba, ahol valami kínai mintára épülő előadást tartottak. Legalább 4 órás volt, ám a magyar futballisták elég hamar kiszivárogtak a büfébe. Az még nem minősült „szökésnek", de nem emlékszem pontosan a színpadi cselekményre, a muzsika fordulataira.

– Azért örökre mégsem zárták be a csapatot?
– Természetesen lejárt a kinti időnk. Amikor visszatértem a kaposvári laktanyába, ott éppen senkit sem találtam, az éjszaka közepén. Erre lefeküdtem, de hamarosan „felrugdostak". Kiderült, éppen riadó volt. De én azt hajtogattam, most érkeztem egyesesen a KNDK-ból, Phenjanból. Elég furcsán nézett rám az ügyeletes tiszt, annyi szent.

– Leszerelés után miért nem ment vissza a mohácsiakhoz?
– Mert nem kellettem nekik. Átszervezték a bajnokságot, a remek gárda szétszéledt, nekem is csak a levezetés jutott az alsóbb osztályokban. De egyszer végleg abbahagytam az egészet, amikor az egyik bajnoki meccsen csupán heten jöttünk össze.