Nincsenek kudarcok, mindenből tanulunk

Vannak olyan emberi teljesítmények, amelyek előtt nem lehet nem elismeréssel adózni. Ilyen az, amikor valaki egy szuszra lefut 221 kilométert. Mint Csábrák András, a FittBike SE sportolója, aki májusban, egyéniben egyedüli pécsiként teljesítette az Ultrabalaton nevet viselő, embert próbáló versenyt. Sokat elmond a nehézségéről, hogy a 215 egyéni indulóból csupán 67-en értek célba, Csábrák András pedig közülük végzett a 23. helyen, két perc híján 29 óra alatt teljesítve a távot.

– Azért nem volt teljesen ismeretlen számomra az Ultrabalaton, hiszen ötfős csapattal már kétszer is elindultam rajta – mesélte lapunknak a 37 éves pécsi fiatalember. – Persze azért egyéniben teljesen más. Ez volt nekem az első, és mint ilyen, ez egy kicsit arról is szólt, hogy az ember ismerkedett a pályával, meg önmagában azzal, hogy 221 kilométert kell futni. Ugyan 130-at futottam többször is, de az mégsem ugyanaz. Azzal a céllal mentem el, hogy 30 órán belül érjek célba, ez pedig sikerült is.

Amikor arról érdeklődtünk, közben hányszor volt úgy, vége, nincs tovább, feladja, akkor bizony érdekes választ kaptunk.

– Utólag nyilván megszépülnek az emlékek, de ha visszagondolok, nem történt olyan, hogy úgy éreztem, fel kell adnom – monda. – A nagy öregek, akik már régóta teljesítenek ultrafutásokat mondták, hogy az Ultrabalaton igazából 160 km-nél kezdődik. Ezt én is megéreztem. Addig különösebb probléma nélkül mentem, aztán volt egy olyan 10–15 km, ami nagyon nehéz volt. De ennek is megvan a technikája, hogyan lehet kibekkelni. Én például folyamatosan elemzek magamban. Ha jön egy nehéz szituáció, akkor megpróbálok arra válaszokat találni. Megkérdezem magamtól, hogy például miért vagyok rosszul. Nincs rendben a gyomrom? Ki vagyok száradva? Fáj a lában? Amikor ezekre nemmel tudok válaszolni, akkor már tudom, hogy fejben van a gond, ott kell rendet tenni egy kicsit.

Csábrák András egyébként már húsz éve fut. Még 17 évesen kezdett bele, sokáig maratonokat, félmaratonokat teljesített, majd triatlonozott is sokáig. Aztán 2015 tájékán gondolta úgy, hogy megpróbál egy Iron-távot is abszolválni. Abban az évben, majd az azt követőben, 2016-ban is belevágott ebbe (mindkétszer teljesítette is), végül 2017-től kezdve került nála előtérbe az ultrafutás.

– Kerestem edzőt, azóta edzésterv alapján készülök – mesélte Csábrák. – Nem mondom, elég sok időt kell rászánni, de hálás lehetek a sorsnak, mert a feleségem azóta elfogad ilyennek, amióta ismerjük egymást. Támogat mindenben, az Ultrabalatonon is végig mellettem volt. A mindennapi futóedzés mellett hetente kétszer reggel 6-kor a konditeremben kezdem a napot, onnan megyek 8-ra dolgozni. Ha ott végeztem, gyorsan hazaugrok, szusszanok és jöhet a futóedzés, általában naponta 1,5-2 óra. E mellett heti kétszer úszok is.

Meg is van az eredménye, hiszen 2017-ben nyolc ultratávú versenyt teljesített, háromszor a dobogóra is felállhatott, idén pedig 4. lett a 100 km-es országos bajnokságon. És bizony nem tervez visszavenni a tempóból, ahogy ugyanis megtudtuk tőle, ő bizony imád futni.

– Mindig is szerettem, ez így van – ismerte el a FittBike sportolója. – Szerencsére mindig van valami, ami hajt. Mindig van egy új cél, amit szeretnék elérni, egy verseny, amire készülök. Az is segíthet egyébként, hogy és sosem mérem magam másokhoz, mindig csak saját magamhoz. Ebben a sportágban nagyon fontos a megfelelő önismeret. Ha az megvan, akkor kudarc sem nagyon éri az embert. Mert amit más esetleg kudarcként él meg, az számomra egy olyasvalami, amiből tanulni tudok.

Egyelőre még álom a Spartathlon

Aki ultrafutásra adja a fejét, annál nem is lehet kérdés, hogy ott motoszkál valahol belül a Spartathlon. Ezt a minden év szeptemberében induló ultramaratoni futóversenyt Görögországban, Athén és Spárta között rendezik meg, 246 kilométert kell leküzdeniük az indulóknak. Sokan úgy tartják, ez a világ talán legnehezebb ultrafutóversenye. Nem is kérdés, hogy Csábrák András fejében is megfordult már párszor a Spartathlon.

– Egyelőre ez inkább egy nagy álom – vágott bele a pécsi futó. – Az egyik része az, hogy azért elég komoly anyagi vonzatai vannak, ha az ember el akar rajta indulni. Nem is a nevezési díj, hanem mégiscsak az, hogy Görögországban van, és ezen a versenyen nem lehet csak úgy, egyedül nekiindulni, kell egy kísérő csapat. Ettől függetlenül persze szeretném egyszer teljesíteni. Most azonban jól érzem magam. Idén először indultam 24 órás versenyen, még tanulom kell ezt a távot. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbben inkább 40 éves koruk felett szokták elkezdeni az ultrafutást. Szóval nem vagyok lemaradva semmiről.