2024.07.20. 07:00
Koczián Sándor: Tragikus sorsú, ígéretes költő élt a mai Ferencesek utcájában
A Ferencesek utcájában sétálva felfigyelhetünk egy emléktáblára, amely „Pécs szerencsétlen sorsú” költőjének egykori lakóházára hívja fel a figyelmet. Koczián Sándor számára mindössze húsz év adatott. A szegénység és betegségek közepette tragikusan fiatalon elhunyt ifjút az emlékezet előszeretettel illette „a pécsi Petőfi” elnevezéssel.
Koczián Sándor emlékét egykori lakóházán álló táblán túl az Alkotmány és a Hungária utcákat összekötő utca elnevezése is őrzi. Ki volt ez a szomorú halált halt ifjú?
Fotó: Löffler Péter / Forrás: Pécsi Szemle
Koczián Sándor 1850. február 12-én született Pécsen. Édesapja 1848-ban először Perczel Mór segédtisztje, később Kaposváron irodatiszt volt, azonban korán, 1858-ban elhunyt.
Az ifjú költő rövid életének jobb megismeréséhez érdemes elolvasni Hallama Erzsébet Jelenkorban, illetve Nagy Imrének a Pécsi Szemlében megjelent tanulmányait. Ezekből megtudhatjuk többek között, hogy Koczián Sándor édesanyja, Ángyán Mária akkor költözött vissza Pécsre, mikor férje halála után egyedül maradt gyermekeivel, s igen szegényes sorsra jutott. Olyannyira, hogy két másik fiának neveléséről le kellett mondania: Ágostont örökbefogadták, Jenő a püspöki árvaházba került. A Koczián család legifjabb tagja, Hermin pedig még kislány korában meghalt.
Egyedül Sándor maradt az anyával, s még így is nyomorúságosan éltek, segélyeket, adományokat kellett igénybe venniük a túléléshez.
Koczián Sándort pedig betegségek kínozták, Hallama leírása alapján többek között súlyos vesebajok („veselob és fehérnyés vízkór”). Először a Megye utcában éltek, 1870. áprilisában, nem sokkal a fiú halála előtt költöztek az akkori Barátok utca 12. számú házba, amely ma Ferencesek utcája 24-ként ismert.
Az ifjú Sándor a ciszterci gimnáziumban tanult, ahol rendkívül aktívan kapcsolódott be az önképzőkör munkájába, amelynek alelnöke is lett. Termékenyen alkotott, verseket, elbeszéléseket, naplót, írt, egy korabeli irodalmi pályázatra is elkészített „történeti beszélyt”.
Még ágyban fekve, betegen sem tette le a tollat.
Költészete a szenvedés fokozódásával együtt vált egyre borúsábbá, ugyanakkor időnként egy-egy önironikus megjegyzéssel reflektált tehetetlen fizikai állapotára. Ifjú korát meghazudtoló, megszenvedett bölcsességet, a körülményei által való megbéklyózottságot tükröznek sorai:
A szellem, mely enyém, amely bennem az »én«-t képezi, cselekedni akar; a test, mely nem enyém, melyet más adott nekem, s melyet én nem utasíthattam vissza, ez meggátolja a lelki működést, és az én szabad akaratomat bilincsbe veri
– reflektált a szellemi törekvései és testi gyötrelmei között feszülő ellentétre naplójában.
Koczián Sándor szervezete 1870. május 14-én adta fel a küzdelmet.
Koczián Sándor talán nagy költő lesz, ha több idő adatik neki
Koczián Sándor fájdalmas, rövidre szabott élete során született, ígéretes tehetségről árulkodó verseit, írásait már a halála utáni évben, 1871-ben kiadta az önképzőkör, „Emlék-füzér” címmel. Közel száz évvel később, 1898-ban jelent meg egy új gyűjtemény Koczián munkáiból, „Alig derült fölöttem… Napló és versek Koczián Sándor hagyatékából” címmel. Ebben Koczián munkáit a Dunántúli Napló egykori újságírója, a közelmúltban elhunyt Havasi János rendezte sajtó alá és írt hozzá összegző tanulmányt.
Koczián Sándor lelkét azonban még hányattatott sorsa ellenére is megérintették a szerelem és a természet szépségei. Eleinte derűsebb, majd sötétebb hangvételű szerelmes verseket írt. Mint Hallama Erzsébet megfogalmazta, bár ráragadt a „Pécs Petőfije elnevezés”, s a nagy elődhöz hasonló műfajokban, témákban is alkotott, Koczián nem volt „Petőfi-epigon”.
Hasonlósága a neves előddel keresztneve mellett talán pont abban a szenvedései ellenére öntudatos, lángoló, termékeny, mégis rendkívül érzékeny lelki alkatában áll, amely a fiatal pécsi költő írásaiból és a róla szóló visszaemlékezésekből kirajzolódik.
Koczián Sándor: Természetben
A holdnak fénye szende reszketéssel
A liliom zárt kelyhén megtörik;
Mig barna árny takarja bé palástul
A szunnyadó rózsáknak sergeit.
A csillagok milljója fenn ragyog,
A néma csendben egyedül vagyok.
A játszi szellð balzsam lehelettel
Körülsusogja halvány arcomat,
Meg is legyinti szárnya kis hegyével,
Dalolva anda ábránd-dalokat;
Szivemben ismeretlen húr rezeg,
Oly édes érezéssel töltve meg.
Lábam előtt szivárvány fénye reszket,
A pázsiton harmatcsepp tündököl,
Mellette fényes éjbogárka szunnyad,
Megrészegülten liljom kelyhitől.
Az éjbogár sugárt a cseppre vet,
Igy támad a szivárvány lomb felett.
A néma csend szivemnek oly sokat mond,
Édes gyönyörrel töltve keblemet,
Megmondja, hogy mig a természet ily szép,
Van a miért örülnöm is lehet,
Ha szakgatóbb a kín szivem fölött:
Imázni e szent templomba jövök.
Források:
- Hallama Erzsébet: Koczián Sándor, Jelenkor, 1966. 2. szám
- Havasi János: Utószó, „Alig derült fölöttem...” Napló és versek Koczián Sándor hagyatékából (szerkesztette és sajtó alá rendezte Havasi János), Pécs, 1989.
- Nagy Imre: Koczián Sándor, Karay Ilona és a Lenkei fivérek, Pécsi Szemle, 2011. 1. szám
