Dr. István Miklós még 75 évesen is elhivatottan végzi a munkáját

– Meddig bírja még a sebészi munkát? 
– Én addig érzem jól magam, amíg hasznos munkát végezhetek, és amíg bírom, gyógyítok tovább. Még mindig örömmel tölt el, ha látom a betegek javulását, a visszatérő mosolyt az arcukon. Ám hogy meddig lehet ezt csinálni, azt nem tudom. Egyik kollégám most töltötte be a nyolcvanadik esztendejét, és azt mondta, hogy végleg befejezte. Én viszont még jó kedvvel, örömmel járok ide, és amíg ez így marad, amíg erőmből telik, addig folytatom. 

– Volt klinikai főorvos is. Mennyiben más ambuláns ellátással foglalkozni? 
– Itt kevesebb a kreatív beavatkozás, gyakoribb a rutinfeladat, de erre éppúgy szükség van. 

– Kórboncnokként kezdte. Gondolt akkor arra, hogy másfelé ágazik majd a pályája? 
– Dr. Romhányi György hívott el hármunkat a sikeresen szereplő TDK-sok közül a Kórbonctani Intézetbe. Az egyetemi munka és a híres professzor figyelme akkoriban óriási megtiszteltetésnek számított, mégis biztos voltam benne kezdettől fogva, hogy egyszer majd sebész leszek. Így is lett, immár 43 éve vagyok ezen a szakterületen. Ami pedig a fő csapásvonalat illeti, Németországban a Ruhr-vidéken, Essen mellett szereztem hozzá tapasztalatokat és a komlói kórházban voltam közel húsz éven át főorvos. 

– A Pécsi Nemzeti Színházba kitől érkezett a meghívó? 
– Feleségem, Kollár Anikó fuvolaművész a teátrum zenekarában dolgozott, így sokat jártam előadásokra, szerettem a színházi légkört, a társaságot, sokat beszélgettem az akkori igazgatóval, Nógrádi Róberttel. Ő kért fel a belgyógyászati jellegű tevékenységre 38 évvel ezelőtt. Azóta tart ez a munkakapcsolat, ami sokkal inkább készenléti jellegű, ügyeletes orvosi teendő, mint konkrét betegellátás. Tény azonban, hogy ez idő alatt talán én láttam a Pécsi Nemzetiben a legtöbb darabot, mert ott voltam, vagyok minden premieren, és többnyire a futó előadásokon is. 

– Mennyire veszélyes üzem a színház? Mi volt a legdurvább színpadi sérülés? 
– A rosszullétek, a karcolások, apró balesetek mellett a leggyakoribb, hogy belefejelnek a tartóvasakba, a lógó lámpákba. A legsúlyosabbak pedig azok, amikor a játék hevében, a pódiumról lezuhannak az egy emeletnyi mély zenekari árokba. Megtörtént ez két vívóval egy musicalben, továbbá egy fiatal lánnyal is, aki ott téblábolt a deszkákon. Utóbbi volt a keményebb, mert egy széktámla átvágta a combját. Azonnal szükség volt a gyors beavatkozásra, ugyan is egy combütőeres sérülésben 2–3 perc alatt elvérezhet az ember. 

– Kiket kezelt a nagy sztárok közül? 
– Kulka Jánost, Törőcsik Marit, Andorrai Pétert, Gergely Róbertet, Fillár Istvánt, Wunderlich Józsefet, Pál Andrist, Sztankay Orsolyát, Lang Györgyit, Jordán Tamást, Molnár Piroskát, Szilágyi Tibort, Udvaros Dorottyát, és sorolhatnám még. Egyszerűen lehetetlen pontos listát készíteni, hiszen az is sokatmondó, hogy a közel negyven év alatt a látott darabok száma több ezerre tehető. 

– Kötelességből vagy színházrajongóként ülte végig a rengeteg előadást? 
– Mondhatnám, a kellemest a hasznossal, mert az ügyelet, az azonnali készenlét miatt sokáig külön székem is volt a nézőtéren, de amúgy a játékot is imádom. Különösen kedvelem az olyan darabokat, amelyben orvos is szerepel. Nálam a kiválóság mércéje, ha egy színdarabot többször is megnézek önként. Megjegyzem, a Pécsi Országos Színházi Találkozónak is állandó orvosa voltam. Azok a fesztiválok nem orvosként, hanem nézőként is nagyon hiányoznak, kitűnő keresztmetszetet adtak a hazai színházi évadról. 

– Orvos–páciens viszonyban van a színészekkel? 
– Sokkal többről van szó. Igyekeztem mindenkivel jó, baráti viszonyt kialakítani és ápolni még ma is azokkal, akik megfordultak az elmúlt négy évtizedben a Pécsi Nemzeti Színházban. Eközben öt színházigazgató váltotta egymást, sztárok jöttek és mentek. Kinevelt a teátrum olyan fiatal művészeket is, akik már a fővárosban szereztek hírnevet. Szóval nem panaszkodhatom, elégedett vagyok az életemmel, hiszen az orvosi, sebészi hivatásomat nyugdíjasként is élesben gyakorolhatom, ugyanakkor a hobbim a színház, szerves része a mindennapjaimnak. 

– A színház orvosi vagy a sebészeti munkája fut majd tovább? 
– Bizonyos vagyok benne, ha lehetőséget kapok rá, továbbra is a színházban még akkor is ellátom majd a dolgom, amikor az ambulancián már nem, mert előbbi számomra kifejezetten hasznos és kellemes időtöltés. 

– Orvosként mit tanácsol a nyugdíjas korosztálynak? 
– Hogy minél többet mozogjanak. Én is minden nap tréningelem magam, nagyokat sétálok a spániel kutyánkkal. Olyan mozgást válasszanak, amely nem túlzottan megterhelő és mindennap végezhető. A szellemi kondícióra pedig legalább ennyire figyelni kell, a rendszeres egy-két órás olvasás ugyancsak napi szinten kötelező.