Mindent ők csinálnak, amit nem a főszereplők játszanak

– Kaposváron született, Kaposmérőn nőtt fel – hogyan került Pécsre?
– Az az igazság, hogy kicsi korom óta vonzott a zene, a színház. Amikor gyerekként kint hintáztam az udvaron, akkor is mindig énekeltem. Édesapám beatzenész volt, úgyhogy pici korom óta mentem vele a bulikba. Ültem a hangfalon és hallgattam a zenét, úgyhogy én a Petróleumlámpán, a Beatles-en, a Citromízű banánon nőttem fel. Elég mozgalmas gyerekkorom volt, egy bakelit lemezjátszón éjjel-nappal az István, a királyt hallgattam, úgyhogy így már a színház felé is kacsintgattam.

Az általános iskolában fedezték föl, hogy jó hallásom van, ezért mindig népdaléneklési versenyekre vittek. Mellette elkezdtem zongorázni és hegedülni is. A gimnáziumban jó tanuló voltam, fölvettek az egyetemre Sopronban, közgazdaságot tanulni, de aztán otthagytam, és inkább kimentem Bécsbe felvételizni a zeneművészeti főiskolára. Négy évet tanultam ott, majd felvételiztem ide, a Pécsi Nemzeti Színházba. Felvettek, a bécsi iskolát már úgy fejeztem be, hogy ingáztam: akkor minden hétfő szünnap volt a színházban, ezért meg tudtam azt csinálni, hogy vasárnap este, amikor lejátszottuk az előadást, autóba ültem, kimentem Bécsbe, hétfőn megcsináltam az óráimat, éjjel visszajöttem, kedden reggel jöttem próbára. És ez így ment négy évig.

– Most mi a munkája a pécsi színházban?
– Az énekkarban énekelek, ami egy nagyon színes, szerteágazó feladat. De ezen felül mindent mi csinálunk, amit nem a főszereplők játszanak el, az apró karaktereket, az érdekes, pikáns, humoros szerepeket mindig mi kapjuk, amit én nagyon élvezek. Az egyik fontos szerepem a Macskafogóban volt: az egyik balettpatkány voltam. Ez nagyon izgalmas volt: táncolni kellett benne, közben meg énekelni, de emellett színészi feladatokat is tartalmazott.

– Most nyári szünet van a színházban. Ilyenkor mivel telnek a napok?
– A nyári időszak nagyon izgalmas a színház világában, mert bár előadások nincsenek, fellépések bőven vannak. Götz Attila kollégámmal több műsort is összeraktunk erre a nyárra, van egy táncdalfesztiválos műsorunk, egy Charlie-Cserháti, egy filmzenei műsor, illetve ha arra van igény, akkor egy musicales, operettes válogatást is összerakunk. Különböző településeken, falunapokon, szüreti fesztiválokon lépünk fel. Ezekkel szerintem népszerűsíteni tudjuk a színházat is. A közönség ugyanis nagyon szereti ezeket a műsorokat.

– Nem titok, hogy van egy másik szenvedélye is. Mesélne erről?
– Nagyon sokat foglalkozom állatvédelemmel. Igazából ez egy költséges hobbi: otthon jelenleg öt kutyusom és három cicusom van. Az öt kutyus már állandó, nem kellettek senkinek, és nálam ragadtak. A három cicából az egyik már nálam fogja letölteni a hátralévő életét, kettő pedig gazdit keres, ők betegen kerültek hozzám, most ápolom őket.

– Az állatszeretet egészen visszanyúl gyerekkorig?
– Érdekes, mert a családomban senki nem volt ennyire állatszerető. Mindenki szerette az állatokat, de valahogy én így születtem. Amikor iskolás lettem, akkor kaptam meg az első kutyusomat. Nekem akkor ő volt a legfontosabb, ha hazaértem, akkor egyből vele foglalkoztam. Ez a szeretet végigkísérte az életemet. Tíz évvel ezelőtt mentem ki a Misina állatmenhelyre, akkor fogadtam örökbe az első kutyámat, s mellette van még négy másik. Az állatvédelem amúgy amellett, hogy színes feladat, eléggé megterhelő is. Lelkileg is, anyagilag is, pláne most, hogy egy év alatt háromszorosára emelkedtek az állat­eledelek árai. Tavaly nyáron az egyik konzervet még 99 forintért tudtam megvenni az utcai cicáknak – nos, ez most 335 forint lett...

– És ez mind a szabadidő terhére megy, ha jól gondolom. Össze lehet egyeztetni a színházi feladatokkal?
– Nehezen. Pláne, hogy a színházon belül is több munkám van. Egyrészt a már említett énekkar. Emellett én vagyok az énekkari titkár, ami azt jelenti, hogy az énekkarnak az összes adminisztratív papírmunkáját én viszem. Ezeken túl idén kaptam egy nagyszerű lehetőséget Lipics Zsolt igazgatótól: felhívott, és megkérdezte, hogy lennék-e a Don Juan előadásban a súgója.

– Mit csinál egy súgó? Hogyan kell ezt elképzelniük a laikusoknak?
– Ez egy nagyon érdekes feladat. Először is megpróbálsz olyan helyre helyezkedni, hogy a lehető legközelebb legyél az adott színészekhez, akiknek valószínűleg majd segíteni kell, de közben a nézők ne lássanak. Ismerned kell a színész ritmusát, hogy milyen dinamikával beszél, a monológjában milyen hatásszüneteket tart, és így tovább. És amikor érzed azt, hogy valami borul, nem az a ritmus, valami furcsa, akkor megpróbálsz neki segíteni. A Don Juan egy elég merész vállalkozás, mert Molière műve keszekusza, bonyolult gondolatmenetek, monológok vannak benne, úgyhogy folyamatosan nézni kell a szöveget, hogy amikor bármilyen furcsaságot érzel, azonnal tudj segíteni.

– Kanyarodjunk egy másik témára! Hogyan tudta a színház átvészelni előbb a világjárványt, majd az energiaválságot?
– Szerencsére egy nagyon összetartó csapat van itt Pécsen. A covid alatt nagyon sokat próbáltunk online úgy, hogy kicsi csoportokra voltunk osztva, és adott jeleneteket gyakoroltuk. Így amikor újra elindulhatunk, akkor minden készen álljon az indulásra. Az igazgatóságunk is mindent megtett azért, hogy zökkenőmentesen menjen a munka. Az energiaválság idején azon kevés színházak közé tartoztunk, akik végig nyitva maradtunk. Próbáltuk a legtöbb energiát megspórolni a színháznak, hogy minél több előadás mehessen, minél zökkenőmentesebben. Szerencsére sikerült a felszínen maradnunk. Bátran mondhatom, hogy szenzációs előadások mennek nálunk, az egész város attól hangos, hogy nem lehet jegyet kapni, mert mindig minden telt házzal megy.