A John Wick 4. kult akciófilm lett, nehéz lesz látványban túlszárnyalni

A verekedős filmek számomra úgy kezdődtek, hogy egy nagy darab figura (nevezzük mondjuk Bud Spencernek)  áll a kör közepén, és lepofoz egy focicsapatot. Karatében ugyanez a fazon Bruce Lee, vagy aktualizálva egy kis amerikai fílinggel Jet Li. A lövöldözős változat pedig Rambóval, vagyis Sylvester Stallone-val indult, amikor a főhős lekaszál egy egész századot, miközben a golyózáporban sértetlenül halad előre. A fegyveres módi aztán a Mátrixban teljesedett ki, ahol ember feletti ügyességgel a levegőben pörögve szaltózva kerülgették a golyókat az alakok, számítógépes animációval felturbózva a látványt.

Azt gondoltam, nem lehet ezt már fokozni, de a John Wickben mégis sikerült. Egyrészt összerakták a keleti harcművészetet a lövöldözéssel (ha pedig Bruce Lee, még a nuncsakut is leakasztották újra a szögről), továbbá kitaláltak hozzá egy minden eddiginél látványosabb, ugyanakkor sokkal embertelenebb koreográfiát. A John Wick laza európai bosszúálló kriminek indult, apróbb sérelmekért néhány halálosztással. 

Aztán a második részben már jöttek a tömegjelenetek, ahol kiderült, hogy hősünk az alvilágban. a bérgyilkosok közt is rettegett „rémkirály”. A sorozat harmadik filmje pedig bevezet minket egy a valósággal párhuzamos bérgyilkosok uralta dimenzióba, egyszeriben logikát kap és magyarázatot minden korábbi John Wickkel kapcsolatos mondat és gondolat. Persze a gyilkolás fokozódik és keretet is kap. A John Wick 4.-ben pedig kicsúcsosodnak az események. 

A film közel három órás, szünet nélkül lövöldöznek benne, legyilkolnak másfélszáz embert, akik mint fasor szegélyezik a főhős útját. Nem is akárhogyan! Ahogy azt Johntól már megszokhattuk, karatés küzdelmek után mindig Keanu Reeves (vagyis John Wick) a végső győztes, aki határozott lezárásként fél méterről fejbe lövi harci partnerét. Persze a technika itt is egyre újabb dolgokat produkál, a küzdők golyóálló kevlár öltönyökben ölik egymást, s akad, akinek teljes testhez simuló páncélja van, amely alá (például pisztolygolyóval) csak a testhajlatoknál lehet beférkőzni. 

S ez a harcos út elindul Osakában, japán szépséges kortárs építészeti remekei közt zajló küzdelmekkel, folytatódik Berlinben a Brandenburgi kapunál, és így jut el a folyamatos csata (mondhatni permanens háború) Párizsba. A Montmartre lépcsőjét például egészen új látószögből csodálhatjuk meg, miközben hullanak az ellenfelek, mint a legyek. A lövöldözős tömegjelenetek pedig olyan szinten lenyűgőzőek, mint egy modern balett kottára egymáshoz igazított elemei. Eközben életszerű minden, szóval egy perc nyugalom nincs, nem lehet megunni az igen hasonló harcokat, ahol a főhős egymaga győz le jól felkészített profikból álló kisebb hadseregeket. 

Van ebben valami kis önirónia is, bár a kikacsintás korántsem olyan erős, mint a Bud Spencer – Terence Hill filmekben. Másrészt a John Wick filmeknek van egy misztikuma is, az alvilágot irányító 12 vezetővel, a bérgyilkosok fegyver- és harcmentes szállodaláncával (mint a gyerekjátékok most „Házban vagyok!” sérthetetlen momentumaival), mely egy kicsit a Harry Potter féle valóság melletti boszorkányvilágra emlékeztet. Ez a misztikum azonban sokkal hihetőbb, és sokkal közelebb áll napjaink megmagyarázhatatlan jelenségeihez. 

Szóval Johy Wick felér a csúcsra, miközben kiderül hogy van egy vak japán harcművész barátja-ellensége, és egy western cimborája, aki rávadászó bérgyilkos, ugyanakkor szimpatizál is vele. A csúcs pedig a Sacré Coeur templom előtti kifutó, ahol a Volt egyszer egy vadnyugat filmet lezárásához hasonló párbajban dől el minden. Ami egy kicsit groteszk, mert miközben a félvilágot John halomra lőtte, egyetlen pisztolygolyón múlik a végkifejlet. Csavar azért lesz itt is, de összességében ezek a megkoreografált tömeglövöldözések maradnak meg leginkább az akciófilmek kedvelőiben, s innentől kezdve nem lesz egyszerű újat kitalálni egy húzós akciófilmjelenetben