A drámaiságot és a groteszk humort ötvözi az egyszereplős darab

A mai kor emberének, főleg Magyarországon, ahol már jó ideje nincs halálbüntetés, önmagában a téma is szokatlan. A kíváncsiságot azonban pont emiatt is felkelti a monodráma, amelyben Lang József, egykori Császári és Királyi Ítélet-végrehajtó visszaemlékezéseit ismerhetjük meg. 
A legérdekesebb talán az, hogy mennyire természetesen beszél és gondol vissza tevékenységére a címszereplő. Magát az igazságszolgáltatás nemes végrehajtójának, az állam meghosszabbított kezének tartja. Folyamatosan meg is indokolja ezt, kifejti, az ő munkavégzése nyomán a lehető legrövidebb szenvedéssel sikerült megfojtani a felakasztott elítélteket. De az előadás vége felé haladva a beszámolók egyre sötétebb színezetet kapnak, rájövünk, Langot, még ha csak tudat alatt is, részint kimondatlanul, nem hagyják nyugodni az átéltek.
Monodrámára vállalkozni mind játszóként, mind nézőként kockázatos, hiszen azon az egyetlen színészen múlik az egész előadás sikere, vagy éppen kudarca. Stenczer Béla már a kezdetektől képes fenntartani a figyelmet. 

A szokatlan miliőt ábrázoló visszaemlékezés eleinte talán kevésbé követhető, az idő előrehaladtával a néző egyre inkább részesévé válik az elbeszélésnek, miközben a sajátos munkásság részletezése hátborzongató pillanatokat szerez. A színész egyre jobban kibontakozik jutalomjátékában, ahol anélkül fokozza a feszültségeket, hogy túljátszaná a jeleneteket, a rezignált, önérzetes címszereplő sorsának drámaiságát az előadás vége felé haladva egyre érzékletesebben állítja elénk, a bemutatott kor atmoszféráját egy személyben is megteremti. 
Különös, furcsa, bizonyára pszichésen sem teljesen egészséges karakterét képes úgy bemutatni, hogy a szemlélő szimpátiáját is kiváltsa, egyúttal egyre jobban elborzassza a közönséget afelől a társadalmi környezet felől, amelyben egy nyilvános kivégzés népünnepéllyé, szórakoztató (?) családi kikapcsolódássá válhat(ott). 

Bár a darab nem a klasszikus könnyed kikapcsolódást ígéri, mégis színvonalas formában mutat különös kor- és karakterrajzot a nézőinek. Emellett pedig önreflektív szempontot is felvet. A hóhér tevékenységének részletezése, az egykori akasztások emléke, amelyek emberek százainak, ezreinek érdeklődését vonzották, minden bizonnyal elborzaszt, nézőként fejünket csóváljuk azon, hogy ilyesmi megtörténhetett. De vajon tényleg olyan sokat változtunk azóta? Ha valóban így lenne, vajon akkor is a baleseteket és a véres gyilkosságokat részletező cikkek lennének a médiafelületek vezető hírei? Vajon akkor is kasszasikerré válnának a tömeges mészárlásokat megidéző filmek?