A Mecseki Láthatatlanok 66 éve, november 16-án fejezték be a harcot

– Vágotpusztai bázisukon Kubicza Jánosnak – fedőnevén „Béla” –, néhai nagybátyámnak 66 évvel ezelőtt, november 16-án döntenie kellett: élet vagy halál! – kezdi a viszszaemlékezést Fekete Kálmán, aki akkor gyerekként figyelte az eseményeket, később pedig nagybátyja személyesen is elvitte a Mecseki Láthatatlanokkal kapcsolatos helyszínekre. Valahányszor 1956-ról megemlékezünk, azt pontosan látnia kell mindenkinek, hogy a budapesti és vidéki felkelők valóban hősök voltak. Elegük volt a Rákosi vezette terrorhullámból – ekkorra 17 ezer embert kivégeztek és legalább 900 ezer embert bebörtönöztek –, és abból is, hogy a második világháború után a Szovjetunió hadizsákmánynak tekintette Magyarországot. 66 évvel ezelőtt fent a Mecseken november 16-ig élt az ellenállás (november 5-én kezdődött, vagyis 12 napon át működött), és az volt a céljuk, hogy kisebb akciókkal megzavarják, akadályozzák a szovjet csapatmozgásokat. Katonai vezetőjük, Kubicza János utasítására kerülték a frontális támadást, mert az öngyilkosság lett volna. A harcedzett reguláris szovjet hadsereg tankjai és a katonai túlerő ellen a harcra képzetlen, tapasztalatlan szabadságharcosoknak a célja csak a zavarkeltés lehetett és kitartani addig, amíg a nyugati felmentő seregek megérkeznek. A Mecseki Láthatatlanokon kívül egyébként Véménd közelében, Üveghuta területén is működött egy 50-60 fős szabadságharcos csoport, de nem tudtak egymásról. 

Nem jött a felmentőnsereg 
1956-ban nem létezett még mobiltelefon, internet, a hírközlés cenzúrázott, korlátozott módon elzárta a magyar embereket a világ eseményeitől. A mecseki szabadságharcosok néhány kevésbé hiteles hírt is csak az állami rádióadásból szerezhettek, és a pécsi titkos szlengben „Pellérd Rádió” fedőnevű Szabad Európa Rádióból. Kubicza János tisztában volt azzal, hogy partizánlétük sokáig nem tartható, hiszen ha a szovjetek akarják, pár óra alatt felszámolhatják őket. A várva várt nyugati katonai segítség elmaradása pedig hihető hír volt a Mecseki Láthatatlanok számára, és valóban, sem az ENSZ, sem a nyugati hatalmak nem küldtek felmentő seregeket. 1956- ban a zord november is próbára tette őket a Mecseken, téli ruházat híján, fázva és éhezve, éjszakákon át az erdőben húsz-harminc kilométereket gyalogolva egyik bázisukról a másikig egyre csökkent a kezdeti kalandvágy, többen kimerültek, legyengültek. Várható volt, hogy páran feladják, hazamennek. Szerencsére a pécsi szovjet katonai vezetés nem akarta egy csapással elpusztítani őket. Eleinte legalábbis nem nagyon léptek fel ellenük. Elavult, kevés fegyverük ugyanakkor nemhogy tankok, de egy szovjet gyalogsági támadás ellen sem volt alkalmas. 

Fegyvert kellett szerezni 
A pécsváradi rendőrőrs elleni akció célja az volt, hogy lehetőleg harc és véráldozat nélkül korszerűbb fegyverekhez jussanak. Felderítőik révén megtudták, a pécsváradi rendőrségnél is lecserélik a szovjet dobtáras PPS géppisztolyokat, a „davajgitárokat” a korszerű gázdugattyús, sokkal pontosabb, hatékonyabb Kalasnyikovokra. Erre irányult az akció, mely aztán a rossz időzítés miatt balul sült el. Málics Ottó szakasza kapta a feladatot, biztosításukra Kubicza csapata a 6-os út Pécsvárad utáni völgyhídakon foglalt állást egy esetleges szovjet gépjárműkonvoj feltartóztatására. Egyik csapat sem tudta, hogy a rendőrök a pécsváradi homokbányából éppen akkor térnek vissza az új Kalasnyikovok belövéséből, amikor a Mecseki Láthatatlanok rajtuk ütnek. Kaotikus lövöldözés alakult ki, amiben egy rendőr meghalt, Málics Ottó pedig halálos fejlövést kapott. Az „Ottó” csoport két golyószórót és hét Kalasnyikovot zsákmányolt, de súlyos áron. Mert e kudarcos támadás után a szovjetek már elszántabban próbálták az ellenállókat a Mecseken kézre keríteni. Felderítő repülésekkel is keresték őket, egyre szorult a hurok. 

Menekülés határokon át
 November 16-án Kubicza János a harcosait felmentette esküjük alól, s kihirdette a Nyugat felé menekülést. Ötvennyolcan sorakoztak fel mellette. Zsolnay Antal József – Az 56-os forradalom és a pécsiek című könyvében Kubicza János naplója teljes terjedelemben helyet kapott. E naplóból most a menekülés utolsó napjairól essék szó. 1956. november 22., Somogy megye, Bélavár, hajnali négy óra. A napok óta tartó igencsak veszélyes, falvak környékén rendőrökkel, ávósokkal történt többszöri tűzpárbajjal tarkított menekülésük utolsó helyszíne Bélavár volt. A hajnali nyirkos pára leplében igyekvő, ekkor már csak negyvenkét szabadságharcost – az Ausztria felé indult másik, tizenhat fős csapatukat az ávósok elkapták – a hideg zavarta a legkevésbé. Négy napja hagyták el a hegyet, az éjszakák leple alatt osontak az osztrák határ felé. Barcs környékén hírét vették, hogy Jugoszlávia befogadja az ötvenhatos menekülteket, így november 22-én irányt váltottak. 

Két erdei munkás vezette őket Szilfáspusztára, ott kellő biztosítással felkészültek az ország elhagyására. A jugoszláv határ átlépésének helyét, hozzávetőleges idejét megbeszélték. Pár kilométer a szabadulást jelentő határ. Aki visszafordul, a halálos ítéletét írja alá. A gyaloglás kimerítő, de legalább nem fagyoskodtak annyira. A határsáv közelében a két vezetőtől búcsút vettek, és a két irányból jöhető támadás esetére ékalakzatot véve, géppisztolyaikkal tüzelésre készen folytatták a menekülést a nyomsávon. Ám azon átjutva váratlanul egy öt méter széles csatornához értek, amiről vezetőik nem szóltak. Kubicza begázolt a térdig érő jeges vízbe, s a túlparton az erdő felé futott. A többiek követték parancsnokukat. Az erdő szélén kifújták magukat, s megpillantottak egy őrtornyot. Társai arrafelé akartak menni, alig tudta meggyőzni őket, hogy ne, mert az magyar. Megfogadva tanácsát néhány méter erdei gyaloglás után megpillantották a jugoszláv zászlót lengető őrtornyot. Tüzet raktak, hogy lábukat valamennyire megszáríthassák. Horváth Géza, a „Gazda” két-három fővel és egy sokác tolmáccsal, fegyvertelenül, fehér zászlót lengetve elindultak az őrház felé. Néhányuk lábán már fagyás jelei mutatkoztak. 

Hamarosan visszatértek egy barátságos, fiatal őrparancsnokkal, aki jelentette századparancsnokának a helyzetet. Amerikai géppisztollyal az oldalán egy óra elteltével megjelent a parancsnok, aki egyáltalán nem volt barátságos: hadifoglyok lettek. Csuromvizesen négyes sorokba állítva bekísérték őket a közeli faluba, ott egy hideg terembe terelve az elcsigázott csapatot. Kaproncáról december 5-én a Karsztokban lévő, gerovói „haláltáborba” szállították őket, ahol 1957 tavaszáig élték a „Gulág” életét. A gyűjtőtáborban aztán választhattak új életirányt.

 Ez várta őket Nyugaton 
Nagybátyám a Ludovikán tanult franciául, 1957 márciusában először Párizsba érkezett, majd július 21-én Kanadába, és két év múltán, 1959- ben visszatért Párizsba. Ám 1960-ban, Hruscsov párizsi látogatásakor a franciák még mindig féltek a politikai emigránsoktól, ezért Hruscsov ottléte idejére Korzikára szállították őket, majd utána vissza Párizsba. A forradalom leverése utáni három hét az övék volt... 1957 február-márciusában a Mecseki Láthatatlanok itthon maradt maradéka gyülekezni kezdett „Márciusban Újra Kezdjük” jelszóval. A csoport tagjait március 14-én letartóztatták, az elsőrendű vádlott Petrus Józsefet halálra ítélték és 1958. március 5-én a pécsi börtönben felakasztották. A többiek súlyos börtönbüntetést kaptak. 

Súlyos ítéletek, amnesztia 
A Mecseki Láthatatlanok katonai vezetőjét távollétében halálra ítélték. Közel 30 év múlva amnesztiát hirdetett a magyar kormány. Félve jött haza. Először a rendszerváltás előtt ´82 nyarán, majd rendszeresen hazajárt találkozni a volt ludovikás társakkal. ´89-ben Nagy Imre újratemetése idején is hazajött. Elmentünk az egykori helyszínekre, a Mecsek-kapu előtti kanyarba, ahol november 6-án kézigránátköteggel járóképtelenné tettek egy tankot, s a pánikba esett, a tankból menekülni akaró, a lövegtoronyból őket gyalázó – állítólag részeg – magas rangú orosz tisztet lelőtték. Megnéztük Büdöskutat, ahol Rábai Tibor társuk halálos tüdőlövést kapott. Elmentünk Mánfára, környékén többször is visszafordítottak szovjet harci járművet, karhatalmistákat szállító teherautót. Megmutatta a pécsváradi rendőrőrs elleni támadás helyszínét is, ahol halálos fejlövést kapott a szabadságharcos osztagparancsnok, Málics Ottó. Végül Vágotpusztát, az egykori bázist, ahonnan több kisebb rajtaütést hajtottak végre.