Modern körítéssel állították a pécsi színpadra a klasszikus operát

A tizenkilencedik század végén született opera a párizsi latin negyed szegény lakóinak, művészeinek nyomorúságos sorsát mutatja be Rodolfo, egy költő és Mimi, a hímzőnő tragikus szerelmi történetén keresztül. A cím tréfát, vidámságot sejtet, melyet néhány jelenetben a négy művész mókázásában láthatunk is, a történet azonban legfeljebb csak keserédes tud lenni, ugyanis mindent beárnyékol a szűkölködés és Mimi szenvedése. A lány ugyanis súlyos tüdőbeteg, mely olyannyira megviseli a szegény költőt, hogy már szakítani akar vele, remélvén, más párt talál, aki anyagilag is jobban gondját tudja viselni. A szerelmük azonban nem hallgat a racionalitásra, s a lányt tisztasága, jólelkű szerénysége a darab leglíraibb, legromantikusabb karakterévé teszi. 

Tötös Roland és Tatai Nóra harmonikus párost alkotnak, a bohém művésztársak (Bognár Szabolcs, Kállai Gergely és Tóth Pál Mátyás) jól ellenpontozzák a történet tragikumát, a Pannon Filharmonikusok magas színvonalon tolmácsolják a nagy olasz operaszerző dallamait. Az előadás magyar nyelve elősegíti a történet követhetőségét, bár a szöveg így sem mindig érthető, s néha az ének túl halknak bizonyul a zenei kíséret mellett. 

A rendező, Bozsik Yvette azonban a történetet egyfajta apokaliptikus értelmezésben szemlélve dolgozta fel, s olybá tűnik, a művészi és emberi értékek pusztulásának allegóriájaként használta fel Puccini klasszikusát. A Notre Dame égése, a járványhelyzet, az erőszakos rendvédelmi intézkedések, a világban ma is pusztító szegénység, betegség és halál, a művészet eltorzulása és az értékválság mind-mind olyan tényezők, amelyek térnyerését a rendező be kívánta mutatni a darabban. 

A felvázolt problémák – bármennyire is aktuális és legitim kérdések – megjelenítése és helyénvalósága erősen kétséges. A jelenkori helyzetek, eszközök beemelése a darabba túlzottan is direkt módon történik, a biztonsági ellenőrzés, a járvány idején is alkalmazott védőszkafander, a történéseket kamerával rögzítő szereplő és a nézelődő katasztrófaturisták erőltetett hatást keltenek, a drámaiság helyett inkább komikus benyomást ébresztenek a nézőben, elterelve a figyelmet a valódi cselekményről. Az egyébként szépen kivitelezett operát, a fiatal szerelmespár lírai tragédiáját beárnyékolják ezek az egész előadást végigkísérő gegek, melyek, szerencsére csak az utolsó jelenetig tartanak. 

A szívbemarkoló végkifejlet során ugyanis, bármennyire is szomorú, a néző fellélegezhet, mert végre az eredeti opera igazi tisztasága és ereje köszön vissza a színpadról.