Soha nem lesz nyugdíjas, addig játszik, amíg fel tud menni a színpadra

– Túl a legújabb pécsi musical első sikerein már újabb színművet próbál. Mi a soros előadás?

– A nagymama, december elején lesz a premier a Pécsi Nemzeti Színházban.

– Simon Péterként a musicalben azt énekli: Valahol Európában, /valahol egy zenekar, /éhes és fiatal/ újra játszani kezd. Azért van ebben némi áthallás a pályafutását illetően.

– Tény, hogy akadt néhány musical a PNSZ-ben, amiben emlékezetes szerepem volt. Tevjét alakítottam a Hegedűs a háztetőnben, Heródest a Jézus Krisztus Szupersztárban, Sancho Pansát a La Mancha lovagjában. Zenei általánosból indultam, vagyis a hallásommal soha nem volt gondom, a rekedtes hangomhoz pedig passzolt néhány karakter, és nem csak musicalekben, operettekben is. Ifjabb koromban ezért gyakran kaptam táncos-komikus feladatokat is.

– Az „újból játszani kezd” nyugdíjasként miként értelmezhető?

– A színpadi jelenlétem töretlen: talán több szerepem van most, mint korábban. Viszont a Covid miatt értelmezhető a gondolat, hiszen egy évig nem találkoztunk a közönséggel. Egyébként a pandémia előtt nyolc darabban játszottam, a számuk pedig most egyre nő. Másrészt a nyugdíjas léttel kicsit szabadabb lettem, az adminisztratív, szervezői munkákból kevesebbet vállalok, így több idő jut játékra és zenehallgatásra. Igen, zenehallgatásra, mert nincs más hobbim, csak a zene.

– Igaz, hogy újra megtalálták a filmesek?

– Negyedszázadon át adtam a hangom a Red Bull-reklámokhoz, a szlogent máig én mondom. Mindemellett összességében nem sokat filmeztem. Rejtő Jenőtől a Három testőr Afrikában nagy játékfilmben Tuskó Hopkinsként van emlékezetes szerepem, valamint a Kisváros sorozatban, egy francia krimiben és a Nagy Könyv tévésorozatban játszottam. Most pedig egy cseh-magyar koprodukcióban készült Csallóközben játszódó filmben – melynek Emma és a halálfejes lepke a munkacíme – kaptam epizódszerepet és Molnár Piroskával alakítunk egy házaspárt. Az első forgatási nap a szlovák-magyar határon fekvő Medvén lesz e hónapban.

– Ehhez hasonlóan képzeli el ezután is a nyugdíjas éveket, a színházi munkát?

– Amíg a közönség „le nem rugdos” a színpadról, addig játszani fogok, amikor csak felkérnek. Nyilván eljön majd a pillanat, amikor szellemileg vagy fizikailag megálljt parancsol ennek az élet, de remélem, csak a távoli jövőben fog ez bekövetkezni.

Pink Floyd, meg a többiek

Stenczer Béláról tudni kell, hogy óriási rockrajongó, több ezer bakelit, CD- és DVD-lemeze van. A zenével való több mint fél évszázados így összegzett: „A Beatlesen nőttem fel, majd a jazz felé mozdultam. Mintegy tíz évig istápoltam a városi jazzklubot, egészen addig, amíg színésznek nem szerződtem. Sőt, létrehoztam az első szabad magyar zenemű kiadót is, a Pannontont a nyolcvanas évek második felében. Énekeltem aztán a színpadon, de a zenétől hallgatóként sem szakadtam el, a progresszív rock, a jazz legjobbjai otthon állandóan műsoron vannak.”

S hogy mit hallgat most leginkább otthon?

– A pandémia alatt rácsavarodtam a Pink Floyd-életműre. Beleértve minden nagy stadionkoncertjüket is, amelyeket nem láthattam akkor, eredetiben, amikor kellett volna. 30–50 évvel ezelőtti felvételekről van szó, no meg egészen frissekről. Elsősorban DVD-felvételekről, ahol a hangzás és a színpadi jelenlét annyira megkomponált, mint egy jó zenés színdarabban. A Pompeii-ben felvett Echoest, vagy az Atom Heart Mothert megnézve leginkább a kortárs zenéhez lehet sorolni ezeket a varázslatosan megszerkesztett szimfonikus műveket. Másrészt még a legnagyobb „slágereik” is 10–15 percesek, szóval afféle kamaraműveknek tekinthetők, mégis hatalmas a nézettségük. Vegyünk például egy viszonylag friss, 2016-os David Gilmour-koncertet, amit szintén Pompeii-ben, a Vezúv lábánál vettek fel. Hát azért az nem semmi, hogy öt év alatt 126 millióan nézték meg.