Katonai múlttal oktat Musch János

– Miért pont a honvédség? 
– Egy nagyon régi barátom hivatásos katona volt, amikor én a jogon tanultam. Már akkor elültette a bogarat a fülemben, hogy ha végeztem, akkor a katonai ügyészség tagjaként mennyire jó dolgom lesz, együtt járhatunk missziókba. Közben egyetemet váltottam, mentőtiszt lettem, intenzív osztályon dolgoztam éveket és besokalltam az egészségügytől. A honvédség gondolata ez idő alatt sem hagyott nyugodni, így jelentkeztem, aláírtuk a szerződést és körülbelül egy év múlva indultam is az első bevetésre. 

– Milyen volt a kiérkezés? 
– Kalandosnak mondanám. A repülőút nagyon hosszú volt, amikor pedig kiérkeztünk, páncélozott járművekkel vittek el minket a táborba. Út közben viszont igen kaotikus rádiózásokat hallottunk, megtámadták a másik konvojt, leszorították, sorozatosan rálőttek. Amikor a táborban lepakoltunk, az első kérdésem az volt magamtól, hogy „mit keresek én itt?”. Utólag kiderült, hogy senkire sem támadtak rá, szimplán az egyik autóból kiszállt a helyi sofőr és az égbe kezdett lövöldözni. 
 

– Hogyan telt egy nap? 
– Alapvetően két feladatom volt, ami a monotonitást azért kicsit megtörte. Vagy ott helyben a klinikán voltam ügyeletes, az amerikai orvosokkal váltottuk egymást. Vagy pedig a táborból induló konvojt kellett biztosítani. Mi egy amerikai táborban voltunk, és az ő seregük teljesen máshogy van felépítve, mint a mienk. Tisztában vannak azzal, hogy ezek az emberek milyen harcokba keveredhetnek, miken mennek keresztül egy-egy bevetés alkalmával. Éppen ezért szükségük is van a kikapcsolódásra. Volt egy hatalmas konditerem, pingpong, biliárd, darts, mozi, internet. 
 

– Történt olyan, amit soha nem fog elfelejteni? 
– Mivel mi egy békésebb időszakban voltunk kint, engedélyezték, hogy kimenjünk a piacra vásárolgatni. A piac ráadásul egy igen nagy történelmi értékekkel bíró területen volt. Elindultunk. Jött szembe egy társaság, akik megálltak előttünk és ketten egyszer csak széthúzták a kabátjukat, alatta pedig sorban lógtak a fegyverek. Nem kell mondanom, akkor elgondolkoztam, mi is a jó reakció erre. Közülünk is ketten ugyan ezt megtették, megmutatták náluk mi van, így szerencsére mindenki mehetett tovább a dolgára. Utána azért megkérdeztem mi történt volna, ha nálunk semmi sincs, a válasz csak annyi volt, hogy jobb esetben kirabolnak, rosszabb esetben megölnek minket. 
 

Mentőtiszt és pszichológus is volt egyben
„Minden misszió során egy pszichológus is a katonákkal szokott tartani, hiszen mégiscsak nehéz körülmények között élünk. Tartósan a család nélkül, nem egy olyan emberrel beszélgettem, akinek nem az első, nem a második és még csak nem is a harmadik bevetése volt az egymás után. Velünk pont akkor nem volt szakember, így mivel én voltam közülünk az egészségügyis, sokszor nem konkrét problémával fordultak hozzám a többiek, szimplán csak panaszkodni akartak. Meghallgattam mindenkit, próbáltam megértő lenni, inkább ez, minthogy valamelyik fegyvert ragadjon és ámokfutást rendezzen.”