A régizene nem a padláson bujkál

E sorok szerzője gimnazista korában az irodalom témazáróra készülve ezt a címet adta az egyik – kifogástalan külalakú kézírással, aprólékosan kidolgozott – témakörnek: Barock & rockokó. Csupán annyit kívánt elmondani ezzel az akkor még keményebb hangzást kedvelő tinédzser, hogy elnyerte tetszését, amit a témával kapcsolatban az iskolában megismerhetett. Ami azonban akkor rendkívül lapos szójátéknak tűnt (oké, az is volt), az mostanában, bőven a felnőttkor küszöbén túl kezd mélyebb értelmet nyerni. Lassacskán csak átszűrődik az üzenet a világ ricsaján keresztül, hogy a barokk és a rokokó stílusirányzatok által meghatározott művelődéstörténeti kor olyan kiegyensúlyozott harmóniát és olyan elképesztő sokszínűséget tükrözött a művészetekben, amelyek láttán a mai (a sokszínűséget untig szajkózó) európai kultúra sárgulhat az irigységtől.

Úgy sejtem, ezen időszak kulturális termése lehetett az a minden egész, amiről Ady Endre a modernitás kellős közepén azt állította, hogy eltörött.

És mi tagadás, ebben van is némi igazság. A középkortól a barokkig terjedő kor zenéjét ma a régizene gyűjtőnéven jelöljük, és akinek füle van, rögtön meg is hallja, hogy ezek a művek jelentik a gyökerét a mai, a szélrózsa minden irányában elágazó zenei stílusoknak a trash metáltól a szintipopig. Vivaldira – ha odafigyel –, a rapper is bólogatni és a metálos is headbangelni kezd, mert a régizene nem elavult zenét jelent, hanem azt a zenét, ami az örökről, tehát a mindenki számára közösről szól. (Persze ezalatt nem azt értjük, hogy mondjuk Vivaldi Tavaszának lényegét azért érezné mindenki olyan jól, mert minden létező ügyfélszolgálatos üzenetrögzítő ezt játssza, amíg foglalt a vonal.)

Ez a zene ha nem is mindig idilli (hiszen az életünk sem az), mégis

olyan kincs, ami nem váltotta aprópénzre magát: nem silányult puszta kifejezőeszközzé és nem is az önkifejezés lebeg a szeme előtt,

hanem inkább a „mi-kifejezés”, vagy még inkább: híradás a „túllevőről”. Magyarul: zene, ami többről szól, mint az én, és – minden bizonnyal ezért – harmonikusabb is.

Természetesen ez csak egy szubjektív meghatározás. Az alábbi videóban Vashegyi György karmester például azt mondja: a régizene az, amelynek szerzője már nem él. De akár így áll a helyzet, akár nem, a múltból eredő dolgok iránt sokan viseltetnek meleg szívvel: gondoljunk csak a borkedvelőktől a történelmi regények rajongóin át a bélyeggyűjtőkig nosztalgikusok millióira. A kosztümös filmek szerelmesei közül az vesse rám az első követ, akit nem nyűgözött le az Amadeus, az Anna és a király vagy a Büszkeség és balítélet (a BBC-s!). Az elmúlt korokért lelkesedők közülük még a teljesen botfülűek is minden bizonnyal elégedetten csettintenek majd, amikor megtudják, hogy a régizene esszenciája (az imént elmondottakon túl) az is, hogy

korhű, eredeti hangszereken és korabeli technikával adják elő.

A tudat, hogy úgy hallunk valamit, ahogyan például Monteverdi vagy Vivaldi is hallhatták, bizsergető érzés lehet, de legalábbis igen pikáns fűszere egy hangversenynek.

A Filharmónia Magyarország hasonló álláspontot képviselhet, ugyanis pikánsan fűszerezett régizenei hangversenyek garmadáját rendezi a következő napokban. Idén már 34. alkalommal élvezheti a közönség Régi Zenei Napok című fesztivált, melyre június 30. és július 7. között kerül sor Vácon. A kor zenéjének a későbbi időkénél jóval szakrálisabb mivolta és természetesen a műsor jellege okán a Váci Egyházmegye is „beszállt a buliba” támogatóként: a város csodaszép templomai, a Püspöki Palota termei bensőséges hangulatot biztosítanak a koncerteknek.

Odáig rendben, hogy lesz egy ilyen fesztivál, de hogyan merülhetünk el ebben a zenében? Főleg úgy, ha még életünkben nem hallottunk ilyet?

Én ezt úgy képzelem, mint amikor a hideg víztől és a síkos-hínáros lépcsőfokoktól tartva a korlátba kapaszkodva, centiről centire érkezünk meg a Balatonba:

fokozatosan jutunk el addig, amíg a frizuránkra is fittyet hányva, önfeledten lubickolunk a vízben,

amit végül mindig pont jó hőmérsékletűnek és ringatónak érzünk, és akkor is nehezen akaródzik kimászni belőle, amikor gyülekeznek a viharfelhők. Ezen a nyáron ez a váci rendezvény lehet számunkra a megérkezés „a régizene Balatonjába”: koncertek, kurzusok és szabadidős programok adják a korlátot, amik mentén biztonsággal csobbanhatunk.

Magától értetődik, hogy egy ennyire nagyszabású eseménysorozatra a műfaj abszolút profi művelőit hívja a szervező. Aki tehát még csak első randin jár a régizenével, az bizalommal nyújthatja kacsóját vagy karját – sőt, a szívét is – a műfajnak, mert annak legjobb mesterei lesznek a gardedámok, akik a pironkodón tétova zöldfülűeket komoly gavallérrá és finom hölgyévé formálják.

Az eseménysorozat nyitókoncertjén a Vashegyi György által vezetett világhírű Orfeo Zenekar és Purcell kórus lép fel nem más, mint a csodálatos énekhangjáról és technikájáról híres Baráth Emőke társaságában. És ez csak a kezdet: Vácon lehetőségünk lesz olyan zenét hallani, ami Isten létét bizonyítja – legalábbis Pilinszky János szavai szerint. Bachról mondja a költő:

„Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a »legizgalmasabb«. (...) Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni.”

A fesztivál eseményeit ugyanis nemzetközi kurzusok egészítik ki, ezek központi témája idén J. S. Bach h-moll miséje lesz, amit a Capella Savaria és a Purcell kórus ad majd elő július 7-én, a váci Székesegyházban.

Kurzust tart Baráth Emőke, ami azért is kivételes pillanat, mert az énekesnő naptárában szabad sávot találni nagyobb kihívás, mint a Pisai ferde tornyot kiegyenesíteni. A régizenei karmesterkurzus gyakorlatilag világszerte unikumnak számít: ezt Alois Glaßner, a régizene nemzetközileg elismert szakértője vállalta magára. Lesz hegedű mesterkurzus Bernhard Forck, illetve orgonakurzus is Hannfried Lucke irányításával, Vashegyi György pedig a kamarazene titkaiba vezeti be a hallgatókat. A hallgatók alatt nemcsak a tanítványokat, hanem a közönség minden tagját érthetjük, ugyanis a kurzusok napijeggyel bárki számára látogathatóak. Figyelemreméltó lehetőség ez arra, hogy laikusként leshessük el a zenetanítás kulisszatitkait, azt, hogy mi tesz valakit szorgalmas nebulóból zseniális zenésszé. Ha a gyermekünk loopra tette a Kiskacsa fürdik-et és szüntelenül énekel, ráadásul pöpecül áll a kezében a játékxilofon, ez a tudás még jól jöhet!

Minden bizonnyal lélegzetelállító pillanata lesz a Régi Zenei Napoknak, amikor a rendezvény professzorai közös koncertet adnak július 3-án, 20 órakor, Budapesten, a Németajkú Református Egyházközség templomában, a főváros közönségével is megsejtetve a régizene újra felfedezhető szépségét.

És ahogy a régi mondás tartja: mindenhogy jó, de legjobb, ha osztom (rendben, előfordulhat, hogy pontatlanul idéztem). A lényeg az, hogy ahogy minden élményt, úgy a találkozást és főleg a muzsikával való találkozást is érdemes megosztani a számunkra fontosakkal – ki mással, mint elsősorban a szeretteinkkel?

A Régi Zenei Napokon idén újdonságként ingyenes családi nap vár mindenkit Vácott, július 7-én 14 órától.

A csipet-csapatok zenés várostörténeti vetélkedőre, gyermekprogramokra, játékos orgonabemutatóra számíthatnak, szóval felköthetik a rövidgatyó mellé a jókedvüket is, és jó előre készenlétbe helyezhetik a kíváncsiságukat.

Minden egyéb tudnivaló megtalálható az esemény honlapján. Jó „csobbanást” kívánunk!

Borítókép: Antonio Vivaldi feltételezett portréja 1723-ból.

Forrás: Wikimedia