2019.05.02. 13:45
Gergely Róbert soha nem vette le a jegygyűrűjét
Gergely Róbertnek már az első felvételije sikeres volt a Színművészetire. Hét évet töltött a Pécsi Nemzeti Színháznál, majd Budapesten folytatta a pályáját. Az Emmanuelle című film dala egyetlen este alatt sztárrá tette a színészt, aki tíz éve a saját utazó társulatával, a Gergely Theáterrel járja az országot. A Hot! magazin interjúja.
A szülei, Vajek Jutka és Vajek Róbert ismert és nagyon elfoglalt emberek voltak. Hogy telt velük a gyermekkora?
Édesapám negyven évet töltött a Magyar Rádió ifjúsági osztályán. Amikor csak lehetett, vitt magával a rádióba. Édesanyám a Magyar Televízió híradójánál dolgozott. Gyakran jött velünk a stúdióba a testvérem, Andrea is, aki öt évvel fiatalabb nálam; papír és színes ceruza mellől figyeltük a szüleink munkáját.
Milyenek voltak az iskolásévei?
Gyakran költözködtünk, négy helyen jártam ki a nyolc osztályt – még meg sem tanultam a tanárok, az osztálytársak nevét, máris máshová kerültem. Otthon mindig volt egy néni – afféle házvezetőnő, Irénke néni, Juliska néni –, aki vigyázott ránk. Az idő pedig repült, ma már nekem is nagy fiam van, Simon. Az alma nem esik messze a fájától: művészpályára került, a muzsika érdekli, dobos, billentyűs, gitáros. Önálló, de a színházamban is besegít; ha kell, zenével, ha pedig vidékre vagy a környező országokba megyünk, akkor ő ül a volánnál.
Elárulta, hogy ki kellett venni a gimnáziumból. Mesélne erről?
Engem sosem érdekelt az iskola, egész más dolgok kötöttek le. Amikor az újságíró-szövetség tihanyi üdülőjében nyaraltam a szüleimmel, nem a Balaton, a hinta, a játék volt a fontos: összegyűjtöttem a gyerekeket, és a presszóban színházat csináltunk. Az Eötvös József Gimnáziumban meg álmodoztam, gitároztam, szavaltam, az önképzőkörben töltöttem az időt. A szüleim szerencsémre a második évben kivettek a gimnáziumból, és beírattak a Práter utcába, ahol fényképészeket képeztek. Reggel fél hétre kellett járni, és helytállni egy egészen más közegben, ahol a társaim protekciósnak gondoltak.
Mikor került közel a színjátszáshoz?
A Práter utcában is volt önképzőkör, és elindultam a szakmunkás fiatalok harmadik országos szavalóversenyén, ahol a döntőig jutottam. Kerényi Imre, az egyik zsűritag megkérdezte, nem akarok-e színész lenni. Első jelentkezésre fel is vettek, csakhogy nem volt érettségim – októberig meg kellett szereznem! Én, aki nem szerettem tanulni, egész nyáron kénytelen voltam, és meglett az érettségi bizonyítvány. Én voltam a legfiatalabb az osztályban, ráadásul egyszerre volt szakmám és érettségim.
Hálás Kerényi Imrének, a későbbi osztályfőnökének, hogy a pálya felé terelte?
Minden tanáromnak hálás vagyok. Nádasdy Kálmán, Versényi Ida, Huszti Péter tanított többek között – csupa legendás, nagy tudású ember.
Végzés után ki hívta a pécsi színházhoz?
Nógrádi Róbert, az igazgató. Elkezdtem független életet élni, saját háztartást vezettem, szerettem a munkámat. Hét esztendőt töltöttem ebben a gyönyörű baranyai városban, egy olyan színházban, ahol a balettől az operáig, a musicaltől a prózán át egészen a bábszínházig minden volt. Nagyon sokat tanultam Pécsett.
Mi hozta vissza a fővárosba?
Nem akartam eltölteni egy életet vidéken. Budapest a szülővárosom, itt élnek a barátaim. Sok tapasztalat, öröm, szerep várt itt is. A Vidám Színpad és az Operett mellett vidéki színházaknál vendégszerepeltem. Amikor a Madách Színházhoz jelentkeztem, Kerényi Imre, az igazgató azt tanácsolta, hogy menedzseljem önmagamat. Szabadúszó lettem.
Újabb fordulat következett az életében, amikor elénekelte az Emmanuelle-t.
Pásztor László, a Magneoton egyik vezetője korábban már hívott, de akkor én jelentkeztem nála – mint kiderült, a legjobb pillanatban. Megkérdezte, ismerem-e az Emmanuelle című film betétdalát. „Persze!” – vágtam rá. Az erotikus film akkor még titkos vetítéseken terjedt. Felvették a dalt, majd felhívott Joós István a lemezkiadótól, hogy klip is készül; már másnap felvettük, mert két nap múlva nászútra indultunk az első feleségemmel, Tallós Andreával. A spanyol tengerparton összetalálkoztunk Gajdos József koreográfussal, aki elmondta, hogy otthon egyik percről a másikra mekkora sztár lettem.
Alig fogtam fel, hogy mi történt: az autókból a piros lámpánál az Emmanuelle bömbölt, egymást követték az arany-, gyémánt- és platinalemezek.
Vannak, akik egész életükben arra készülnek, hogy popsztárok legyenek, nekem meg az ölembe hullott minden. Énekes színésznek tartom magam, nem énekesnek. Később jöttek a saját lemezek, de az Emmanuelle-t azóta is minden koncerten el kell énekelnem.
Egy ilyen siker vonzza a rajongókat, főleg a nőket. Hogy élte meg ezt?
Fiatal voltam, megtalált az országos siker. De mindig úgy léptem fel, hogy jobb kezemben a mikrofon, az ujjamon az aranykarika. Hiába tanácsolták, hogy le kéne venni a gyűrűt, mert akkor több lemez fogyna, engem ez nem érdekelt. Az első és a második házasságomban is hangsúlyoztam, hogy a szívem foglalt. Ha el is váltunk, sosem voltam az az ember, aki kikukázza azt, aki fontos volt a számára. Andreával összeköt a közös gyerek, Tímeával, akivel most is együtt dolgozunk, a szép élet, az együtt töltött tíz év emléke.
A mai napig koncertezik és zenés darabokat játszik az utazó társulatával, a Gergely Theáterrel. Jól érzi így magát?
Csak hálás lehetek a szüleimnek, hogy kivettek a gimnáziumból, hogy szakmunkástanulónak küldtek. Csupa szerencsés fordulat követte egymást: a főiskola, Pécs, a dalok, a színházam… Az új bemutató, a Nő a tét kapcsán olyasmi történt, ami még az életemben soha. Az olasz szerző, Alessandro Capone bejelentkezett, hogy szeretne részt venni a budapesti premieren! Olyan előadásaink vannak, amelyek vagy még soha nem játszott, vagy elfeledett művekre hívják fel a figyelmet, ezek általában zenés darabok, vagy ha nem, akkor íratunk hozzájuk dalokat. Külön öröm, hogy a fiam, Simon is együtt van a társulattal; szeretném, ha az ő életét is olyan boldoggá tenné a színház, mint az enyémet.
Nagyon fontos számomra Szécsi Pál személye is, az ő dalaiból összeállított műsorral járom az országot.
Május 4-én, anyák napja előestéjén koncertet adunk annak az ikonnak, legendának az emlékére, aki most lenne 75 éves, ha 30 évesen önként nem válik meg az élettől, és akinek nem volt igazán édesanyja... Kökény Attila, Malek Andrea, Pál Dénes, Szabó Ádám, Tóth Andi és Wolf Péter idézik fel velem együtt a dalait a Stefánia Palotában. Örülök, hogy a fiatalok is szeretik és előadják ezeket az örökzöldeket – már nem csak nekem kéne Szécsi Pált énekelnem.