Rémisztő, rejtőzködő szörnyek vannak a tengerekben

Logikus lenne úgy vélekedni, hogy ez a kegyetlen környezet alkalmatlan az élet számára, de a valóság merőben más: a feneketlen és sötét mélységek rengeteg létformának adnak otthont. A mélységek birodalma azonban nemcsak a környezeti feltételei, hanem a lakói miatt is összehasonlíthatatlan a felszíni világgal, ugyanis ezek legkevésbé sem a „cuki” kategóriába tartozó állatok, hanem zömükben a sci-fi filmek világát megidéző bizarr kreatúrák – írja az Origo.

A legmélyebb óceáni árkokban is virágzik az élet

Ha a Földről beszélünk, pontosabb lenne, ha óceánnak aposztrofálnánk a „kék bolygót”, mert felszínének 71 százalékát, vagyis kereken 362 millió négyzetkilométernyi területét borítja el a víz. Az arányok szemléltetésére; egyedül a Csendes-óceán medencéje negyedével nagyobb kiterjedésű, mint az összes szárazföld együttvéve. Ebből pedig az következik, hogy a világtenger a Föld legnagyobb élőhelye is egyben.

A modern tengerkutatás hajnalán még úgy vélték, hogy a nagyobb mélységekben nem létezhet az élet.

Edward Forbes brit természettudós 1843-ban publikálta a világtenger azoikus zónaelméletét. Forbes szerint, mivel a fény jó fél kilométernél nagyobb mélységben már nem elegendő a növényi fotoszintézishez, 600 méternél mélyebben az élet sem létezhet.

Mivel a tengeri ökoszisztémában a tápláléklánc alapját a fotoszintetizáló növényi plankton alkotja, Forbes elmélete teljesen logikusnak tűnt. Csakhogy, a tapasztalatok mást mutattak.

A 19. század második felétől a technika fejlődése már lehetővé tette az akár több ezer méter mélyről való mintavételt is.

A tudománytörténet első – és mindmáig az egyik legátfogóbb – modern oceanográfiai kutatási projektje, az 1872 és 1876 közötti Challenger-expedíció rácáfolva Forbes elméletére, még 4000 méteres mélységben is változatos létformákra bukkant. Az azoikus zóna feltételezett határa e felfedezések nyomán egyre mélyebbre csúszott.

Mivel bebizonyosodott, hogy a fény nélküli vízrétegekben is élnek halak, illetve más alsóbbrendű, nem fotoszintetizáló élőlények, úgy gondolták, hogy a hidrosztatikus nyomás szabhat gátat az élet mélységbeli elterjedésének. (A vízoszlop nyomása tízméterenként egy atmoszférával, rövidítve at-tal növekszik, így például ezerméteres mélységben már 100 at a környezeti nyomás.)

Az azoikus zóna elmélete 1960. január 23-án dőlt meg végleg,

amikor a Trieste-II batiszkáf fedélzetén Jacues Piccard és Don Walsh a Mariana-árok Challenger-szakadékában 10 916 méter mélyen elérte az árok aljzatát. Noha végül csak húsz percre zsugorodott a tényleges fenékidejük, de ez is elegendő volt ahhoz, hogy bebizonyosodjék, még ebben az irdatlan mélységben, ahol majdnem 1100 atmoszféra a környezeti nyomás, létezik az élet. Piccard és Walsh több tüskésbőrűt, valamint tengeri férget látott a fényszóróktól megvilágított sápadt színű aljzaton, és egy ismeretlen halat is megfigyeltek.

Az 1960-as évektől az intenzív és egyre korszerűbb technológia bevetésével folytatott mélytengerkutatás pedig azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a lenti élet sokkal gazdagabb és változatosabb annál, mint azt korábban feltételezték.

A mélytenger a ragadozók kizárólagos birodalma

De mit is tekinthetünk nagy mélységnek, illetve mélytengernek? Sűrített levegővel a légzőkészülékes búvárok merülési mélységhatára 40 méter. A különböző légzőgázkeverékeket használó technikai búvárok ennél nagyobb mélységekbe is leereszkednek;

a légzőkészülékkel végrehajtott jelenlegi mélységi világrekord 323 méter.

Ehhez képest a Titanic roncsa már elképesztő mélységben, 3 861 méteren fekszik. De az, ahol a Titanic nyugszik, a világóceán legnagyobb mélységéhez, a Mariana-árok Challenger-szakadékában mért 11 034 méterhez képest sekély területnek számít. A mélység fogalma ilyen megközelítésből tehát meglehetősen relatívnak tűnhet. Az oceanográfusok a fény elnyelődése alapján osztják fel a világtengert három nagy mélységi zónára.

A felszíntől 200 méteres vízmélységig terjedő rész a megvilágított zóna, vagy a fotikus öv. A vízoszlopnak ez a keskeny sávja az a terület, ahol a beeső fény mennyisége lehetővé teszi a növényi fotoszintézist.

A 200 és 1000 méter közé eső mélységtartomány a szürkületi zóna,

vagyis a bathyális-öv. A szürkületi zóna alsó, 1000 méteres határa az a mélység, ahol a felszínről beérkező fény még érzékeny műszerekkel kimutatható. Az 1000 métertől a legmélyebb óceáni árkok aljzatáig terjedő víztömeg alkotja a sötét, vagy abisszális zónát, ahová már semmilyen felszínről érkező természetes fény nem tud lehatolni.

Az óceáni ökoszisztémában a tápláléklánc hosszabb, mint a szárazföldön, aminek a fotoszintetizáló növényi algák alkotják az alapját. A növényi planktont az állati, vagyis a zooplankton követi a tengeri táplálékpiramisban, ezek felett a planktonevők, a csúcson pedig a ragadozók állnak. Mivel a fotoszintézis csak a tenger megvilágított zónájában működik,

a 200 méter alatti mélytenger a ragadozó létformák birodalma.

Noha a közelmúltban felfedezett mélytengeri hidrotermális kürtőkön speciális, kemoszintetizáló életközösségeket is sikerült azonosítania a tengerbiológusoknak, a mélytenger élőlényei ezt a marginális csoportot leszámítva mind ragadozók, illetve dögevők.

A mélység rémisztő Alienjei

A nagy mélység különleges alkalmazkodási képességeket és tulajdonságokat fejlesztett ki az itt élő állatoknál. Szokatlan, ijesztő, nemegyszer a horrorfilmek világát felidéző halak, rejtőzködő leviatánok, mint például az óriáskalmár vagy a koboldcápa, és

sohasem látott, évente tucatjával felfedezett új, ismeretlen fajok jellemzik ezt a furcsa világot.

A természetes fény hiányzik ugyan, de az abisszális régió mégsem mondható teljesen sötétnek a biolumineszcencia miatt: a ragadozó ugyanúgy mesterséges biológiai fénnyel kutat az áldozata után, mint ahogy a potenciális áldozat is erős fénykisüléssel vakítja el a támadóját.

Testarányosan itt találhatóak az állatvilág legnagyobb szájai, fogai és gyomrai,

amelyek a gazdájuknál háromszor nagyobb zsákmány elnyelésére is alkalmasak, valamint ugyancsak innen származnak a földi élővilág legnagyobb ismert szemei is.

A mélytenger furcsa szörnyecskéinek többsége ugyan nem nagyobb egy felnőtt tenyerénél, de hatalmas óriások is rejtőzhetnek a sötétség paravánjai mögött:

olyan létformák, amiket legfeljebb csak a lidérces álmainkban tudunk elképzelni.

Utóbbiak egyik reprezentánsa az 1897-ben a Tokiói-öbölben vonóhálóba akadt koboldcápa (Mitsukurina owstoni), a faj első ismert példánya, ami emberi szem elé került. E 4,5–5 méteres maximális testhosszúságot elérő mélytengeri cápa elsősorban ijesztő fejformájának köszönheti bizarr megjelenését. A rendkívül hosszúra nyúlt lapos rosztrum (orrporc) alatti szájból kiálló tűhegyes fogak az Alien című sci-fi thriller horrorisztikus ufonautájára emlékeztethetik a szemlélődőt.

A koboldcápa azonban félelmetes külseje ellenére sem jelent veszélyt az emberre,

mint ahogy az is teljesen valószínűtlen, hogy egy mit sem sejtő fürdőző mellett bukkanjon fel, mert a 200 méternél nagyobb mélységek lakója. Jellemzően a szürkületi zónában portyázik, de nem ritkán 2000-3000 méter mélyre is lehatol.

Ha a mélység leviatánjainál maradunk, feltétlenül megemlítendőek

az örök sötétség banditái, az óriáskalmárok.

A középkori tengerészlegendák hajókat mélybe húzó szörnyetege, a krák noha a fantázia terméke, de a mélytenger jelenleg legnagyobbként ismert élőlénye, az antarktiszi óriáskalmár (Mesonychoteuthis hamiltoni) nagyon is valós tengeri élőlény. A gerinctelen élővilág rekorder óriását 1925-ben fedezték fel, amit egy bálnavadászok által elejtett ámbráscet gyomrában talált maradványokból azonosítottak. Azóta sem sok példányra sikerült rábukkanni és amiket megtaláltak, azok is zömében partra sodródott tetemek, vagy ámbráscetek gyomrából előkerült testrészek voltak.

Az antarktiszi óriáskalmár átlagos mérete 12-14 méter körüli, de egyes, a nagy ámbráscet (Physeter macrocephalus) gyomrában talált maradványok arra utalnak, hogy ennél jóval méretesebb, 18-20 méter körüli egyedeik is létezhetnek.

Egy elpusztult óriáskalmáré volt a földi élővilág eddig ismert legnagyobb szeme,

ami ugyancsak ámbráscet gyomorból került elő. Még belegondolni is borzongató, hogy vajon mekkora lehetett a 40 cm átmérőjű és 9 cm-es pupillanyílással rendelkező szem gazdája.

A mélytenger furcsán bizarr apró szörnyecskéi

Az apróbb mélytengeri „szörnyek” világa is tele van meghökkentő létformákkal. Az egyik különleges, „csupagyomor” ragadozó a pelikánangolna. Az angolna elnevezés némileg megtévesztő, mert ezek a bizarr halak nem az angolnaalakúakhoz tartoznak, hanem külön rendet (Saccopharyngiformes), öt családból és 26 fajból álló taxont alkotnak a valódi csontos halak alosztályán belül. De miről is nevezetesek a pelikánangolnák? Nos, ők rendelkeznek az állatvilágon belül a legnagyobb testarányos szájjal.

A hatalmas száj az állat testének csaknem a harmadát teszi ki, amit a kígyókhoz hasonlóan óriásira, akár 180 fokosra is képesek kitátani.

Az alsó állkapocshoz csatlakozó és a gödényfélékhez hasonló rugalmas toroklebeny lehetővé teszi, hogy ez a mohó ragadozó a saját testtömegénél jóval nagyobb zsákmányt is képes lenyelni. Még szerencse, hogy az evolúció csak 1-1,2 méter hosszúra szabta, és számunkra elérhetetlen mélységekbe száműzte ezt a ijesztő kinézetű, telhetetlen ragadozót, amely jellemzően az 1500 és 3000 méter közötti mélységtartományban les az áldozataira.

A mélytengeri régió egyik legritkább de talán messze legbizarrabb lénye az arcnélküli hal, amit először a Challenger-expedíció tudósai írtak le 1873-ban, miután Pápua-Új Guinea közelében a 3000 méter mélyre leeresztett csapdát a kutatóhajó fedélzetére emelték. Legutóbb 2017-ben ausztrál tudósoknak sikerült ismét megpillantania ezt a több mint furcsa, látható szem és orr nélküli halat, amikor a Korall-tengeren folytattak mélytengeri kutatásokat. Hatalmas szája és roppant nagy fogai teszik igazán félelmetes kinézetűvé a szürkületi, valamint az abisszikus zóna másik lakóját, a Sloane viperahalat (Chauliodus sloani) amelynek a 200 és 4700 méter közötti mélységtartomány az élettere.

A viperahal rendelkezik testarányosan a leghosszabb fogakkal.

A hal alsó állkapcsából kitüremkedő fogak bele sem férnek a szájába, és egészen a viperahal szeméig nyúlnak fel. A pelikánangolnához hasonlóan a viperahal is telhetetlen bendővel rendelkezik, a gyomra eredeti térfogatának akár a kétszeresére is kitágulhat, helyet biztosítva a méretesebb zsákmánynak. Még szerencse, hogy ez az Alien-szerű szörnyecske nem igazán méretes, a kifejlett egyedek testhossza 25-35 cm körüli.

De nemcsak bizarr halak, hanem furcsa alsóbbrendűek is akadnak szép számmal odalent, az örök sötétség birodalmában. Egyik különleges képviselőjük az a ragadozó szivacs, amit csak négy éve fedeztek fel. A gyilkos szivacs halálos szilíciumtüskékkel van felszerelve, amelyek úgy működnek, mint a tépőzár. A csapdába esett mélytengeri rákok, garnélák, vagy akár kisebb halak számára nincsen menekvés, ha hozzáérnek a szilíciumtüskés szivacshoz.

A foglyul ejtett zsákmányt a szivacs még elevenen elkezdi megemészteni, lassú halálra ítélve így áldozatát.

Mindezek csupán apró morzsák a mélység világából, amit sokkal kevésbé ismerünk, mint a közvetlen kozmikus környezetünket. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Szervezet (National Oceanic and Atmospheric Administration, NOAA) mértékadó becslése szerint a világóceán 95, a mélytengeri aljzat pedig 99 százaléka még jelenleg is felfedezetlen fehér foltnak számít.

Borítókép: Illusztrációfotó