266 éve született egy kétes hírű személy: Martinovics Ignác

A magyar jakobinusok szervezkedése a 18. század végi Magyarország sokáig legjelentősebbnek ítélt eseménye volt. Néhányan olyan nagyra becsülték jelentőségét, hogy történelmi korszakhatárként tekintettek az öt magyar jakobinus vezető kivégzésére. Kétség sem férhet a szervezkedésben résztvevők többségének jó szándéka és hazafisága iránt. Valóban jobbítani akartak az országon, őszinte és mély hazaszeretet, nemzetféltő aggódás vezette őket – írja a Magyar Nemzet.

Az egész szervezet központjában azonban egy olyan kétes erkölcsű figura, Martinovics Ignác állt, aki máig megosztja az utókort.

Martinovics Ignác balkáni eredetű családból származott. Családja Csernojevics Arzén ipeki pátriárka, majd szentendrei metropolita vezetésével a 17–18. század fordulóján a törökök elől Magyarországra menekült délszláv népességgel érkezett. Feltehetően Buda környékén telepedhettek le, mert Ignác apja, Mátyás egy budai polgárlányt, Poppini Máriát vett feleségül. Két lányuk és négy fiuk született, de a katonaként szolgáló apa 1762. július 18-án a hétéves háború harcai során szerzett sebesülésébe belehalt, így a gyerekek korán árvák maradtak. Az anya szerény családi vagyonából nevelte gyermekeit. Ignác 1755. július 20-án született Pesten. Jó iskolába járt, a pesti piaristáknál tanult, majd 16 évesen belépett a ferences rendbe, 1773-ban szerzetesi fogadalmat tett, 1778 októberében áldozópappá szentelték. Teológiai és bölcsészeti doktori címét Budán szerezte.

A rendkívül tehetséges, hatalmas műveltségű, több nyelven beszélő ifjú szerzetestanár nehezen bírta a szerzetesi élet kötöttségeit.

Társaival és elöljáróival gyakran összetűzésbe keveredett, 1774-ben kérte a rendből való elbocsátását, de kérvényét végül visszavonta. Rendje 1780-ban a Délvidékre, Bródba helyezte tanítani, de nagybátyja, Poppini János, a 39. gyalogezred őrnagya, későbbi tábornok segítségével 1781-ben tábori kápláni beosztást kapott a bukovinai Cseronvitzban. Nem sok időt töltött a hadseregnél, mert megismerkedett Ignacy Potocki gróffal (1750-1809), aki európai körútra invitálta. Bejárta Franciaországot, Svájcot, Angliát és Németországot, majd Lembergben telepedett le. Rövidesen – szabadkőművesi összeköttetései révén – elérte, hogy II. József 1783-ban a hamarosan egyetemmé alakuló lembergi főiskolán a természettan professzorává nevezze ki. Ekkor kilépett rendjéből és világi pappá lett.

A lembergi évei alatt ismét kiütköztek személyiségének nehézségei. Lassacskán mindenkivel konfliktusba keveredett.

Nagyravágyása és céljai elérése érdekében gátlástalansága elidegenítette környezetétől. Hamar elvágyódott Lembergből. Próbálkozott a budai székhelyű Magyar Helytartótanács tanácsosi helyének, bécsi és a pesti egyetem tanári állásának és a pécsi tankerület igazgatói pozíciójának megszerzésével is, de egyik sem sikerült.

Ambíciói, illetve saját maga nagyságába vetett hite megingathatatlanok maradtak. Bécsbe ment, ahol 1791 júliusában megismerkedett Gotthardi Ferenccel (1750–1795), II. Lipót titkosrendőrségének pesti polgári származású vezetőjével, aki titkos rendőrként, ügynökként, besúgóként alkalmazta 1791 végétől Pesten. Jelentéseiből ismerjük meg igazán Martinovics Ignác személyiségét. „Lelkiismeret-furdalás nélkül denunciálja a legkülönbözőbb politikai irányok és világnézetek képviselőit, fölényes biztonsággal ítél mindenkiről, és kéretlenül is állandóan tanácsokat ad, de úgy, hogy mindig saját magát helyezi az előtérbe. Jelentéseiben talán ez utóbbi a leglényegesebb: bebizonyítani használhatóságát, sőt nélkülözhetetlenségét” – írta róla Benda Kálmán, a magyar jakobinus összeesküvés legkiválóbb kutatója. Martinovics már régóta a felvilágosodás szellemi áramlatában élt, a jozefinista reformok támogatójaként hitt II. Lipótban, akiről azt képzelte, hogy folytatja a reformokat – de úgy, hogy azok élén ő maga, Martinovics Ignác állhat.

Folyamatosan pozíciókért, beosztásokért, címekért ajánlkozott, de II. Lipót csak egy besúgót látott benne, nem többet.

Ekkoriban egyébként lelkes monarchistának mutatta magát, röpirataiban és tevékenységében az uralkodó áll a középpontban.

II. Lipót halála döntő változást hozott Martinovics életében. Az új király, I. Ferenc feloszlatta a Gotthardi által vezetett titkosrendőrséget, Martinovics így jövedelmének jelentős részét elvesztette. Ferenc a császári kabinetben adott neki egy állást, de ennek vezetőjével, Ferenc egykori nevelőjével, Colloredo kabinetminiszterrel való rossz viszonya miatt ezt hamar elvesztette, Az uralkodó szászvári címzetes apáti kinevezéssel kárpótolta. Ez természetesen nem elégítette ki a magát egyre inkább az ország, de talán a birodalom vezetőjének vágyó Martinovics határtalan ambícióit. De Ferenc király nem volt hajlandó még fogadni sem, nevét kitörölte az audienciára jelentkezők listájáról, udvari pályafutása véget ért.

A következő években Martinovics részben az uralkodó ellen fordult. Megismerkedett a magyar radikálisok körével, akiknek hatására gondolkodása monarchiaellenes irányba indul el, de közben továbbra is igyekezett elnyerni Ferenc király kegyeit.

Ebből a kettősségből nőtt ki a magyar jakobinus mozgalom két független, egymás létéről nem tudó ága, a nemesi reformer és a radikális, republikánus irányzat. 1793 őszén azért még az új titkosrendőrség megbízásából megfigyelte a magyar reformereket, ellenzékieket és jelentéseket készített róluk. Azonban újból csalatkoznia kellett, mert lelkes besúgói tevékenységét nem honorálta az udvar, nem kapott tanácsosi állást a Helytartótanácsnál. Ekkor határozta el, hogy végleg szakít a királlyal és az udvarral. Utoljára azért még néhány társát beárulta, hogy éltették a franciákat. Némi kárpótlásként Ferenc évi kegydíjat rendelt ki számára.

Martinovics elkeseredésében elhatározta, hogy szervezkedéseket indít az uralkodói hatalom megdöntésére.

Tervének megvalósításához 1794 tavaszán látott hozzá. A mérsékelt nemesi reformer ellenzékiekből a Reformátorok Társaságát, a radikálisokból a Szabadság és Egyenlőség Tarsaságát szervezte meg. Elhíresztelte, hogy kapcsolatba lépett a francia jakobinusokkal, személyesen Robespierre-rel, ez azonban nem volt igaz. Mindenesetre a főigazgatói tisztséget magának tartotta meg, ami természetesen siker esetén garantálta volna neki az ország vezetését.

A titkos összeesküvés és szervezkedés azonban nem haladt túl jól. Három hónap alatt legfeljebb százas nagyságrendet ért el a beszervezettek száma, holott 250 ezer embert akartak volna bevonni. A bécsi titkosrendőrség már a szervezkedések kezdetén felfigyelt a mozgolódásra, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy lecsaphasson. Az idő hamarosan elérkezett, 1794. július 23-án Bécsben elfogták Martinovicsot és több más bécsi vezetőt, köztük Gotthardit, a titkosrendőrség egykori vezetőjét. Martinovics a kihallgatások során mindent bevallott. A történteket még jócskán ki is színezte, egész országot behálózó szervezetet vizionált, amelynek élén ő maga állt, amely csak a jelre vár, hogy felkelhessen. Saját maga szerepét és a szervezkedés mértékét messze eltúlozva még szolgálatait is felajánlotta az uralkodónak. Azt remélte, hogy társait feladva megmentheti magát, talán még be is látják nagyságát és fontos pozíciót kaphat.

Reményeiben ismét csalatkoznia kellett. A kihallgatása Bécsben kezdődött, de a magyar rendek nyomására 1794 novemberében Budán folytatódott. Felségsértési vádat indítványoztak ellene és társai ellen; az ítélet nem lehetett más, csak fővesztés, amit a Királyi Tábla hozott meg, de a Hétszemélyes Tábla és a király is jóváhagyott. Az ítélet értelmében Martinovics Ignácot és négy társát, Hajnóczy Józsefet, Laczkovics Jánost, Szentmarjay Ferencet és gróf Sigray Jakabot 1795. május 20-án a Vérmezőn lefejezték. Martinovics a Hétszemélyes Tábla ítélete alapján utolsónak maradt. Az első kivégzésnél azonban elájult, szinte eszméletlenül vonszolták a vérpadra. Rajtuk kívül még Őz Pál és Szolártsik Sándor halálos ítéletét hajtották végre. Verhovszky Sámuel, Aszalai János, Szentjóbi Szabó László és Ambrózy Gábor a börtönben haltak meg, Fodor József és Király József elfogatásukkor lettek öngyilkosok.

A megtorlás a kortársak szemében is súlyosnak tűnt, de az utókor még inkább túlzónak tartja, mert a szervezkedés valójában nem jelentett veszélyt az országra vagy a királyi hatalomra.

Az utókor azonban könnyű tollal ítél, mert láthatja az összeesküvés valóban kis társadalmi támogatottságát. Azonban az ország háborúban állt, a harcokban pedig éppen 1794 nyarán állt be fordulat, a franciák kiszorították a császári-királyi seregeket a Németalföldről. Sorozatos harctéri vereségek híre közepette robbant be a közéletbe hátországi szervezkedés rémképe. Ráadásul Martinovics messze eltúlozta az összeesküvés mértékét és veszélyeit. Miután 1795 elejére a harctereken még rosszabb lett a helyzet, a porosz szövetséges is cserbenhagyta Ferenc császár-királyt, a hátország egységét fenn kellett tartania, mert a radikális királyellenes francia jakobinusokkal élethalálharc folyt a csatatereken.

Az ítélet jogosságához a korabeli közvélemény szerint nem férhetett kétség, legfeljebb a büntetések mértéke lehetett kifogás tárgya.

Martinovics Ignác személye az 1848-as forradalmárok számára példaképpé vált, ami hamis dicsfénnyel ölelte körül a rendkívül ellentmondásos magyar jakobinus vezetőt. Mind a mai napig utcák vannak elnevezve Martinovics Ignácról. Vajon Petőfiék akkor is példaképükként tekintettek volna rá, ha tudtak volna besúgói ténykedéséről, sokszoros árulásáról, saját fontosságát középpontba állító öntömjénezéséről? Vajon a társait, hazáját többször eláruló, besúgó és provokátor ügynök méltó arra, hogy ma is utca legyen elnevezve róla?