Tükének lenni olyan dicsőség, amire a városon kívül is felfigyelnek

Hallott már valaki tüke szegediről, vagy mondjuk tüke győriről? Még más jelzőkkel sem létezik ilyen, a tükeség pedig Pécs privilégiuma, a lokálpatriotizmus fokmérője, olyan cím, amire büszke, aki adja, s az még jobban, aki kapja. Amikor négy évtizede itt telepedtem le bányamérnökként, számomra az urános vagy a szenes minősítés létezett csupán, de hamar rájöttem, a valódi pécsi érték az, ha tükének neveznek valakit. Hosszú évtizedeken át a Mecsek-oldalban művelt szőlőbirtok volt a tükeség fő kritériuma, ám ma már sokkal inkább az a tüke, aki szakterületén, a közösségi életben, a művészetben, a sportban minden erejével a városért tesz, és ezt a pécsiek el is ismeri. 

Persze nagyszerű érzés bauhauslerek, világhírű képző- és zeneművészek szellemi örökösének lenni, főként, ha a brandet az egész országban jegyzik. Még jó, hogy régen megszületett ez a megkülönböztető jelző, mert napjainkban nem is tudom, mivel lehetne helyettesíteni. A POSZT-os (na, azt már nem), az ördögkatlanos (az nem igazán pécsi), a Zsolnay porcelános (ezért sem irigykednének ránk olyan nagyon), vagy az ország legmagasabb épített tornyos pécsije (ez sem lesz örök életű, világösszevetésben pedig nem is olyan magas)?

Kifejezetten magasztos, amikor januárban a tükeséget ünneplik díjkiosztókkal - ez a szép szokás egyre bővül, már az ifjúságot is külön jutalmazzák. Mert ez valójában néhány pécsi polgár mennybemenetele, a pécsiség legkiemelkedőbb híveinek szentté avatása.