Magyarul az óceán partján

Jerry, nem gond, ha magyarul beszélünk egymás közt? – kérdeztük meg nyíltan a főnököt, mert ő is mindig korrekt volt velünk. Nem volt okunk tartani tőle, hiszen Jerry Cestaro maga is sejthette, milyen idegennek lenni, mert mindössze a harmadik generációt képviselte az olasz–amerikai családjában az új kontinensen. A gyökerektől esze ágában sem volt elszakadni: a nagymama receptjeire alapozva már az apja is éttermet nyitott Massachusetsben, amit ő vitt tovább. Minket meg segítőnek vett fel azon a nyáron, valamikor a kétezres évek legelején.

Nem voltunk mi ott nagyon különlegesek, hiszen Cape Cod, ez a Boston közeli tengerparti üdülőhely rengeteg vendégmunkást vonzott, kelet-európaiak is akadtak köztük, mind speciális diákvízummal. De akkoriban még elvétve hallhattunk magyar szót olyan messze a hazánktól, ezért szinte biztosak lehettünk benne, hogy a „titkos” nyelv a csak angolul értők tengerében kellő bizalmasságot jelent. Munka közben az egy konyhán dolgozó néhány magyar nem is nagyon váltott angolra, hatékonyabbak voltunk így. Azt azonban hiába magyaráztuk a velünk dolgozó amerikaiaknak, hogy a lengyelekkel, csehekkel, meg a fél tucat hasonló néppel mi bizony nem értekezhetünk a magyart használva – a nyelveink az USA-beli füleknek egybefolytak.

Hallottunk olyan főnökről is, aki gyanakodott, hogy ha nem angolul zajlik a társalgás, akkor máris ellene szövetkeznek, de minimum rajta nevetnek a pizzások, felszolgálók vagy éppen mosogatók. Ezért néhol tiltották az idegen szót, de Jerrynél, a Capone’s pizzériában ebből sosem volt gond. Mert Jerry csak azzal törődött, hogy dolgozunk-e rendesen és nem fukarkodott a dicsérettel sem. Ő maga mondta, hogy bármelyik helyi fiatalból kettőt adna cserébe egy magyarért vagy lengyelért a konyhán.

A nyelvi kérdésre meg vigyorogva válaszolt: „Beszéljetek csak nyugodtan magyarul, és minél hangosabban! Épp az előbb lelkendezett egy vendégünk, hogy azért imádja ezt a pizzériát, mert itt nemcsak az ételek jók, de a személyzet is csupa igazi olasz!”