Robert Jarni: „A futball nem munka, hanem élvezet!”

„Azóta sem volt olyan jó balbekk Horvátországban! Hazánkban most is istenítik őt” – mondta Robert Jarniról, a Real Madridot és a Juventust is megjárt, a válogatottal 1998-ban világbajnoki bronzérmet szerző korábbi kiváló futballistáról a PMFC-hez őt elkísérő másodedzője, bizalmi embere, Szasa Glavas. Ennek tudatában nem túlzás kijelenteni, hogy kissé szürreális élmény volt vele együtt vacsorázni a Tenkes Csárdában, s látni, ahogy „stíröli” a túrós palacsintámat.

Azon pedig egy kissé meghökkentem, hogy néhány percnyi beszélgetés után a két horvát szakember arra kért, beszéljek a csapatról, a játékosokról. Amikor visszakérdeztem, hogy erre ugyan mi szükségük lenne, miért lennének kíváncsiak egy újságíró véleményére, nagyon barátságosan és őszintén azt válaszolták, ők mindenkit meghallgatnak, mert minél teljesebb képet akarnak kapni új csapatukról, futballistáikról.

S ha már az új csapat szóba került, természetesen kikerülhetetlen volt a kérdés: ugyan árulja már el, miért a PMFC-MATIAS?! Milyen okból és milyen céllal keveredik ide egy ilyen múlttal rendelkező horvát szakember, akinek a nevét az egész világon ismerik.

– Egyszerű a válasz: azért jöttem, mert szeretnék edzőként dolgozni – mondta Robert Jarni. – Hívtak engem máshová sportigazgatónak is, de én nem az a típus vagyok, aki egész nap az irodában ücsörög. Én a pályán szeretek lenni.
Mert mindene, mindenük a futball. A terített asztal mellett elárulták, egy–két napja bizony az ebédről is lemaradtak a PMFC-nél, mert annyira belemerültek a munkába, hogy mire az órára néztek, már két óra volt.

– De nem volt ezzel semmi probléma! Mi tényleg azért jöttünk ide, hogy ez a csapat sikeres legyen. Amióta itt vagyunk, minden este kilenctől éjjel egyig, kettőig meccseket nézünk: a PMFC mérkőzéseit, és persze a szombati ellenfél, az MTK találkozóit – árulta el Jarni.
Akitől megtudtuk, hogy honnan is jutott el a csúcsig, a Real Madridig és a Juventusig. A Csáktornyán született kissrác 16 évesen került a Hajduk Splithez, s ott, a városban nagyon könnyen „elsüllyedhetett” volna.

– Tizenkilenc évesen már tízezer márka volt a havi fizetésem. Playboy életet élhettem volna, de szerencsére hamar megismerkedtem a későbbi feleségemmel, így a földön tudtam maradni – mesélt a kezdetekről Jarni.

Hogy aztán a horvát válogatott egyik meghatározó játékosaként eljusson többek között az 1998-as világbajnokságra, ahol bronzérmet akaszthattak a nyakába. Csodálatos csapat volt: Suker, Stimac, Prosinecki, Boban, Bilic, Asanovic...
– Hogy miért voltunk olyan sikeresek? Mert nagyon jóban voltunk. Jellemző, hogy az első két évben mindent magunk fizettünk a válogatottnál, és a játékosok alig várták, hogy a klubcsapataiktól a nemzeti együtteshez jöhessenek. Az 1998-as vb előtt pedig ötvenöt napot töltöttünk együtt, és ezalatt egyszer sem szólalkozott össze senki a másikkal – emlékezett vissza a 46 éves, kétgyermekes tréner.

Aki a sajtótájékoztatón is órákig tudott volna még sztorizni. A klub elnöke, dr. Hargitai János és az ügyvezető igazgató, Győri János azonban természetesen nem azért hozta Pécsre, hogy folyamatosan a múltról csevegjen: mindketten nagyon bíznak benne, hogy szerződtetésével egy új, sikeres korszak veszi kezdetét.

A futball nem munka, hanem élvezet. Eljössz edzésre, levegőn vagy, szereted azt, amit csinálsz, és még fizetést is kapsz érte” – fogalmazta meg Jarni vacsora közben. Valóban így kellene mindenkinek felfognia!