Hol marad az empátia?! - kérdezi felháborodott olvasónk

Fiam a minap megkért, hogy kísérjem el egy nem mindennapi ügyet intézni a munkaügyi központba. Bár nagykorú, mégis úgy érezte, biztosabb, ha mellette vagyok. Időpontra érkeztünk. Mikor sorra került, természetesen én is vele mentem, mert ez volt a kérése. Nekem, mint szülőnek, függetlenül a gyermekem életkorától, ez nem volt kérdés, természetesnek vettem, hogy vele tartok - indultunk tehát ügyet intézni. Belépve az irodába megkérdeztem, hogy maradhatok -e. Mire az ügyintéző a következőt kérdezte: "Nagykorú a fiatalember? Betöltötte a 18. életévét?" A fiam felelte, hogy "igen". Erre közölte a hölgy, hogy akkor én menjek ki az irodából, mert másik fél nem hallhatja a beszélgetést. A fiam mondta, hogy ő szeretné, ha bent lennék, mivel az édesanyja vagyok. "Nem lehet"- hangzott a válasz. Kimentem tehát, és vártam, bár a harminc perc, amíg tartott az ügyintézés, nagyon hosszú időnek tűnt. 

Úgy gondolom, attól, hogy az ember gyermeke nagykorú, igenis jogában áll eldönteni, hogy szüksége van - e szülői támogatásra a jelen helyzetben. Vagy ezt is jogszabály határozza meg? Vagy csak a hivatali dolgozók döntése? Hol marad ilyenkor az empátia? És akkor mi a helyzet a pénzintézetekkel?! Ott minden ügyfél hallja, hogy ki, mit intéz, mert még egy tisztességes válaszfal sincs az ügyintézők munkaállomásai között. Az rendjén van?!

Név és cím a szerkesztőségben