Vajon mi lehet a hó alatt?

– Adja magát a kérdés: miért pont Finnország?

– A véletlen hozta így. A pécsi egyetem szociológia szakára jártam, s volt egy félévem, amikor ugyan rengeteg órát kellett felvennem, de maradt egy üres hely az órarendemben. Kerestem oda valamit, s megláttam az egyik terem ajtaján, hogy ott finn kezdő nyelvórákat tartanak pont abban az időpontban. Úgyhogy jelentkeztem, s nekiálltam finnül tanulni. A tanulás viszonylag hamar kiutazásba torkollott: rájöttem, hogy ahhoz, hogy én ezt a nehéz nyelvet valóban megtanuljam, ki kell mennem Finnországba. Úgyhogy elkezdtem keresgélni a lehetőségeket. Helsinkit tűztem ki célul, de ott nem találtam olyat, ami anyagilag megfelelt volna. Végül aztán ráleltem egy ajánlatra: egy messzi kis faluban, amit Rautio-nak hívnak, hirdettek egy tanár-asszisztensi munkát egy általános iskolában.

– És elindult, és megérkezett, és…

– És kiderült, hogy a nyelvtudásom vajmi keveset ér. Bár mindenki nagyon kedves volt, engem nagyon zavart, hogy folyamatosan szükségem van szótárra. Éppen ezért folyamatosan aktív voltam, mindig csináltam valamit, hogy tanuljam a nyelvet. Először négy hónapra igényeltem az ösztöndíjat, ez májusban lejárt, de az iskola igazgatója talált nekem munkát a faluegyesületnél, így maradtam, sőt, az utolsó hónapokban beiratkoztam egy Centria nevű kinti egyetemre, turizmus szakra. Aztán hazajöttem, befejeztem a pécsi egyetemet, dolgozni kezdtem, és közben folyamatosan vágytam vissza. Úgyhogy amint nyílt lehetőség rá, újra mentem.

– Ugyanoda?

– Igen, elsőre ugyanoda, lakni és dolgozni is. Eredetileg csak azért jöttem vissza, hogy itt is megszerezzem a diplomámat, és megtanuljak jól finnül – aztán egy hónappal az érkezésem után már szerelmes voltam egy finn fiúba. Azóta két év telt el. Idén nyáron diplomáztam a Centria egyetemen, most tolmácsolok, angolt tanítok egy középiskolában, és egy Ylivieska nevű városban élek ezzel a fiúval, akivel azóta eljegyeztük egymást.

– Hogyan lehet megszokni azt, hogy hosszú a tél, és rengeteg a hó?

– A sok hó az elején volt csak kicsit furcsa – mondjuk valami ismeretlen helyen jársz, s azon gondolkodsz, hogy vajon mi lehet a hó alatt, mit takarnak a formák. Ugyanakkor a hó miatt nem annyira nyomasztó a tél, hiszen sokszor világos van, ahogy tükröződik a hold meg a lámpák fénye. Én úgy szoktam mondani, hogy négy hónap a karácsony. Persze, a nappalok rövidek, tízkor jön fel a nap, háromkor meg már megy is le. A nyár hasonló, mint otthon, talán néhány fokkal hűvösebb, de szinte már egyáltalán nem megy le a nap éjjel sem. Ami viszont bánt, hogy nincs tavasz: itt nem telnek el hónapok úgy, hogy nyílnak a virágok, hogy minden csupa illat.

– S mi hiányzik még Magyarországból?

– Nyilván legjobban a családom meg a barátaim, de olyan nagyon azért más nem. Meg lehet szokni a kinti életet, hogy nincs kapkodás, rohanás, idegeskedés, hogy meg lehet bízni az emberekben, hogy súlya van az adott szónak, hogy nyíltan lehet beszélni dolgokról, mert senkinek nincs takargatnivalója. Most már sok a barátom és az ismerősöm itt, több éves kihagyással újra zenélek, a munkámat pedig megbecsülik. Én ezért maradtam kinn, s ha egészen őszinte akarok lenni, akkor azt kell mondanom: valószínűleg már nehezen szoknám meg az otthoni létet. Szépen, békében eléldegélünk, s így vagyunk boldogok.

Étterem és kávézó helyett inkább családlátogatás

A finnekről gyakran halljuk, hogy vendégszeretők – Pavlovics Lucia szerint azonban érdemes árnyalni ezt a képet.

– Ne úgy képzeljük ezt el, mint mondjuk az olaszoknál, vagy éppen nálunk: a finnek sokkal zárkózottabbak ugyanis. Vagyis inkább tiszteletben tartják a másikat. Mondok egy példát: ha elcsúszol az utcán, nem rohannak oda, hogy felsegítsenek – de azonnal odaadják a telefonjukat, ha mentőt akarsz hívni, sőt, ott maradnak veled, amíg meg nem érkezik a kocsi. Segítenek, de kérni kell. Amíg nem kéred, addig nem avatkoznak bele abba, ami nem az ő dolguk. Nyilván valamilyen szinten ezzel párhuzamba állítható, hogy szeretnek otthon, a házukban lenni, főleg erre mifelénk északon: itt nem szokás órákat ülni egy kávézóban vagy egy étteremben, a családok inkább egymást látogatják meg. Ők abban hisznek, hogy otthon mindenki sokkal jobban elengedi magát, a beszélgetések így oldottabbak, magyarul jobb otthon találkozni, mint egy olyan fegyelmezettséget követelő helyre, mint amilyen egy étterem.