A pécsi Kárpáti Gábor jelenleg szakácsként dolgozik Notthinghamben

– Kezdjük az elindítóval – már ha volt ilyen egyáltalán.

– Kicsit több mint két éve jöttem ki, Nottinghambe. Azért adtam egy esélyt az otthoni munkavállalásnak is: amikor megszereztem a vas- és műszaki-kereskedő szakmámat, s le is érettségiztem, elkezdtem odahaza munkát keresni. Mindenhol azt kérdezték, hogy van-e tapasztalatom. Ha nincs, akkor nincs munka sem – de hogyan legyen tapasztalatom, ha nem vesznek fel sehova? Ebből lett elegem, ezért indultam neki.

– Volt, aki segített az elején?

– Amikor kijöttem Angliába, akkor egy gyerekkori barátom segített, náluk laktam pár hónapig. Segített aztán a munkaszerzésben is, sőt, először mindent kiadást ő állt – később vissza tudtam adni neki mindent. Sokan mondták korábban is, hogy Angliában bármennyire nem értesz valamihez, az esélyt akkor is megadják. S ha látják a törekvést, az akarást, akkor segítenek beletanulni. Én mindig is szakács akartam lenni, de otthon lekéstem a beiratkozásról. Angliában egy olasz étteremben kezdtem a szakácskarrieremet: látták bennem a tudni akarást, s bár bénáztam az elején, voltak, akik a szárnyuk alá vettek. Két évig dolgoztam ott, egy hónapja jöttem el onnan, mert kaptam egy jobb ajánlatot. Az új helyemen leginkább angol stílusú reggeliket, szendvicseket tálalunk, de vannak nagyon jó esti ételek is, például kacsa, tonhal.

– Két éve él már kinn. Nyilván nagyon sok élmény érte.

– Kijutott a jóból és a rosszból is. A jók közé sorolnám, hogy nagyon sok értékes embert ismerhettem meg. Például az egyik volt lakótársammal, egy spanyol sráccal nagyon jó haverok lettünk. Ő azóta már hazaköltözött, de elhívott Spanyolországba, úgyhogy meg is látogattam Valenciában. Persze a csalódásokból is kijutott, s a legtöbbször a pénz állt a háttérben. Rossz ráébredni, hogy valakinek csak addig vagyok jó barát, amíg tudok kölcsönadni, de amint én kérnék segítséget, egyből hátat fordítanak nekem. Nem egy barátot vesztettem el itt külföldön, de ha egy ilyen hülyeség miatt képesek eldobni mindent, akkor talán nem is voltak barátok.

– Ezek az elkeseredések nem taszigálták hazafelé?

– Azt azért nem. Hogy meddig maradok, az még kérdéses számomra is, őszintén szólva fogalmam nincs. Egyelőre csak teljesítem az álmaimat. Az elmúlt két évben többet kipipálhattam már, ezt szeretném folytatni.

– De azért hiányzik Magyarország?

– Igen, nagyon. Hiányzik a családom, és a cicám, Luca. Sokszor eszembe jut, hogy mennyivel jobb lenne otthon. Sok barátom ugyan nem maradt Pécsett, mert mindenki vagy Budapestre, vagy külföldre ment dolgozni. De hiányzik a Mecsek, a barangolás az erdőkben, Orfű, a magyar ételek. Ha meg tudnám szerezni otthon azt a pénzt, amit itt kinn megkapok, azonnal visszamennék. De én azt gondolom, hogy ha otthon lenne is munkám, az azért kapott fizetésből legfeljebb egy albérletet tudnék fenntartani, semmi másra nem futná. Bízom azért abban, hogy valami változni fog, és egyszer hazatérhetek.

Nem sokat ért a bizonyítványban szereplő angol ötös

A külföldön dolgozó magyaroknak első körben mindig a nyelvi problémákkal kell megküzdeniük. Nem volt ez másként Kárpáti Gábor esetében sem – igaz, az ő esete azért más, mint a többieké.

– Az angol nyelvvel alapvetően nem volt problémám, mert már gyerekkorom óta „képeztem magamat” a videojátékokban megjelenő párbeszédek kiszótározásával. Aztán persze amikor megérkeztem Nottinghambe, nem értettem egy mukkot se pár napig, annyira szokatlan volt az itt élők akcentusa. De aztán persze hamar belejöttem, csak viccesnek találtam, hogy éles helyzetben valójában nem sokat ér az iskolában szerzett év végi ötös angolból, meg az oklevél, amit tanévzárón kaptam az igazgatótól. Ugyanakkor nem kell ezt túlmisztifikálni sem: az angol ugyanis nem nehéz nyelv, figyelni kell, memorizálni, és kész.